Bundesliga négy keréken
A baden-württembergi város tíz-húsz kilométeres vonzáskörzetében is csak annyival volt jobb a helyzet, hogy a hotelekben akadt még kiadó szoba – éjszakánként minimum 150-200 eurós tarifáért. A jókora felhajtás persze csöppet sem szokatlan a kisvárosban és környékén, mivel itt rendezik a Forma–1-es Német Nagydíjat.
Csakhogy a hét végi tömeg nem a csúcskategóriának szólt. Hanem egy „egyszerű” nemzeti túraautó-bajnokságnak, a DTM-nek.
Az „egyszerűt” érdemes óvatosan kezelni: a sorozat zárófutamának víkendjén, három nap alatt 128 ezer ember látogatott ki a ringre. A hatalmas érdeklődést a szériát jól ismerő, Münchenből érkezett „fan” ekképpen magyarázta: „Még szép, hogy tömeg van. Ami a német futballban a Bundesliga, az az ország autósportjában a DTM.” A hasonlat legfeljebb annyiban nem állja meg a helyét, hogy a fél évszázados múltra visszatekintő Bundesligával ellentétben a DTM csupán 1984 óta létezik. A sorozat a kezdetektől rendkívül népszerű, hiszen a német gyártók szériaautókhoz, így az átlagemberekhez viszonylag közel álló versenygépekkel álltak rajhoz, a szabályrendszer pedig kiegyenlített erőviszonyokat, így izgalmas futamokat eredményezett.
A DTM első fénykorában a nyolcvanas-kilencvenes években lényegében az összes nagy német gyár hosszabb-rövidebb ideig beszállt a vetélkedőbe, amelyet már akkoriban is milliók néztek. Később azonban, miközben a versenyautók mind erősebbek, fejlettebbek, már-már Forma–1-es technikájúak lettek, a márkák – főként anyagi okok miatt – sorra elhagyták a szériát. Az utóbbi esztendőkben pedig a több egykori F–1-es pilótát – mások mellett Jean Alesit, Mika Häkkinent, David Coulthardot, Ralf Schumachert – alkalmazó, sikert sikerre halmozó Mercedes és az Audi házi versenyévé szűkült a sorozat. Az idén viszont új életet lehelt a DTM-be az, hogy húszesztendős szünet után visszatért a nyolcvanas években több bajnoki címet is szerző, müncheni központú BMW. A korábbi futballhasonlatnál maradva: mintha hosszú idő elteltével játszana újra a Bundesligában a Bayern München... Bizonyos szempontból tehát 2012-re lett újra teljes a bajnokság, s – miként a német lapok írták – „új korszak” kezdődött: az ország három prémiummárkája már nemcsak a szalonokban, hanem a pályán is egymásnak feszült 480-500 lóerős, háromszázas tempóra is képes versenyautókkal.
Ennek a küzdelemnek az örömét pedig az sem csökkentette a német szurkolók körében, hogy – sok más sportághoz hasonlóan – a három márkát, huszonnégy pilótát, kilenc csapatot felsorakoztató DTM-ben is egymást érik a légiósok. A német bajnokságban konkrétan két pilóta dominált az idén: a kanadai Bruno Spengler (BMW M3) és a brit Gary Paffett (Mercedes C-Coupe). Minderről egy karlsruhei drukker így vélekedett: „Nem az a legfontosabb, hogy ki vezet, hanem az, hogy mit!”
Az pedig, hogy ki lesz a bajnok, Spengler vagy Paffett, illetve a Mercedes vagy a BMW, a tizenegy futamos évad utolsó derbijén, a hockenhemi versenyen dőlt el. Nem véletlenül nevezték a német újságokban szuper döntőnek a vasárnapi futamot: taktikának, óvatoskodásnak nem volt helye, győzelemre kellett hajtania mindkét éllovasnak. Mindezek tükrében vált igazán érthetővé a hétvégi felhajtás és a Forma–1-es hangulatot idéző show. Csak jelzésképpen: a ringen tiszteletét tette Diego Maradona, a betétfutamok egyikén pedig versenyautóba ültették a kétszeres német Forma–1-es világbajok, Sebastian Vettel édesapját. Náluk is nagyobb ovációval köszöntötte a publikum Alex Zanardit, aki speciális kerekes székével tett egy kört a ringen. A korábbi F–1-es pilóta egy balesetben elveszítette mindkét lábát, ennek ellenére újra versenyautóba ült, a londoni paralimpián pedig aranyérmes lett kézzel hajtott kerékpárral. S a közönségnél maradva: a Hockenheim-ringen látottak alapján aligha túlzás kijelenteni, hogy a németek nemcsak a járműgyártásban, hanem az autósport-fanatizmusban is élen járnak. A nézők alapfelszereltséghez – persze az elmaradhatatlan Bratwurst, Bier combo – mellett hozzátartozott az is, hogy minimum két ruhadarabjukon viselték kedvenc márkájuk emblémáját.
Noha úgy tetszett, a szezonzáró futamra már nem lehet tovább fokozni az izgalmakat, a pályán történtek rácáfoltak erre. Mintha profi írta volna a forgatókönyvet: az időmérő edzésen a két éllovas, Spengler és Paffett között hét ezred másodperc volt csupán a különbség, a vasárnapi futamon pedig az utolsó kanyarig bent tartották a levegőt a Mercedes és a BMW csapatvezetői. A rajtot Spengler abszolválta jobban, az első kör végén pedig – miközben több tízezer kék-fehérbe öltözött BMW-drukker kiabálta túl a gépeket – már az élen állt. Riválisa a harmadik volt ekkor, ám derekasan küzdött, feljött a második helyre, és körről körre megközelítette Spenglert. Sokak bánatára „test-test elleni” csata nem bontakozott ki, ám a 42 körös verseny végére a különbség egy másodpercre olvadt közöttük. Miután mindkét versenyző a határok határán hajtott, benne volt a pakliban: valamelyikük a legutolsó kanyarban „dobja el a vasat”. Végül mindketten kitartottak, Paffett hajrája viszont kevés volt: Spenglert intették le először. Ezzel a kanadai autós megszerezte nyolcéves DTM-pályafutása első bajnoki címét, s – nem mellesleg – győzelemre vitte az „újonc” BMW-t.
Bár a most alulmaradó Mercedes szurkolói csalódottak voltak, bánatuk nem sokáig tartott. Egy stuttgarti drukker a ringről távozóban azzal próbálta vigasztalni magát: legalább német kocsi győzött...
Hockenheim, 2012. október
