Magyarvilág Magyarországon
Hogy gyenge volt az első fél óra? Hogy potyagóllal egyenlített az addig nem sokat mutató magyar csapat? Hogy Orsato olasz játékvezető nem adott meg egy jogos tizenegyest a törökök javára? Igaz. Ám csupán a „nem fontos, de érdekes” kategóriába tartozik.
A lényeg a három gól, a három –és ezzel immár kilenc – pont.
Az utóbbi negyedszázadban átéltük már annyiszor, hogy jelentős mérkőzésen összeomlott a magyar válogatott, főként, ha a találkozó első harmadában gólt kapott. Most –kétségtelen: Volkan Demirel kapus segítségével – egalizált, majd magamagától bevágott kettőt a második félidő elején. Ráadásul a 2-1-et megelőző támadás olyan akció volt, amely minden igényt kielégített: a Hajnal, Kádár, Szalai kombináción még a legkényesebb ízlésűek sem találhattak fogást.
Nyilván nem arról van szó, hogy már itt a vb, és ott van a válogatott, ahol több mint huszonöt éve nem volt, hiszen még csak négy forduló zajlott le a selejtezőkön, de az tény: a kvalifikációs szakasz őszi periódusát a lehető legjobban zárta a nemzeti együttes. A hollandok ellen józanul senki nem gondolhatott pontszerzésre – bár nem mindenki őrizte meg mértéktartását –, viszont a három győzelem, egy vereség statisztikát talán még az örök derűlátók is aláírták volna.
A „török” meccset a csapat nyerte meg, ám a diadalban komoly érdeme van Egervári Sándor szakvezetőnek is. A szövetségi kapitány tanult a hollandoktól elszenvedett 1-4-ből, azaz ezúttal nem engedett a mindig hurrázók nyomásának, és nem hangolta együttesét meg a közvéleményt arra: a siker kapujában állunk. Inkább arról beszélt, hogy a döntetlen sem lenne rossz, azt azonban előrevetítette: akkor sem szabad feladni, ha az első gólt esetleg a vendégek szerzik.
Mintha lejátszotta volna a mérkőzést...
Visszafogottságában – túl a természetén – nyilván az is szerepet játszott, hogy tudta: a magyar válogatott huszonkét esztendeje győzött legutóbb a törökök ellen. A hoszszú nyeretlenségi sorozat kiváltképp megemeli a 3-1 értékét, hiszen az efféle szériák megszakítása éppolyan jelentékeny, amilyen nehéz. Ha a játékosok egyéni képességei alapján túlzás lenne is azt állítani, hogy ez a keserű negyedszázad legkiválóbb magyar válogatottja, az eredmény legalábbis tűnődésre késztet, mert mégiscsak ez a gárda múlta felül tétmeccsen a törököket. Hányszor hallottuk már: na majd most! Aztán rendre kiábrándulás lett belőle.
Ezúttal valóban „most” van.
Miközben továbbra se kezdjünk „brazíliázni”, ismerjük el a teljesítményt. És még azzal se foglalkozzunk, újabban milyen formában futballoznak a törökök, s hogy miféle a harmónia (semmiféle) Abdullah Avci szövetségi kapitány meg a játékosai között. Ezzel törődjenek a félholdas országban, mi pedig üdvözöljük, hogy végre nem kell kifogásokat keresni egy nem éppen andorrai szintű együttes vendégjátéka után. Maradjunk annál: magyar labdarúgó – Hajnal Tamás – volt a mezőny legjobbja, Bogdán Ádám megint kitűnően védett, Koman Vladimir balszélre állítása szerencsés húzásnak bizonyult (gondoljunk az első és a harmadik magyar gólra), a balhátvéd tekintetében pedig a vártnál jobban kezdődött a „Kádár-korszak”.
És csak annyival menjünk tovább, hogy tavasszal tényleg rangadó lesz a pótselejtezőért a magyar–román mérkőzés. A szomszédok ellen legutóbb harmincegy esztendeje – szintén vb-selejtezőn, a minap hatvanöt éves Fazekas László góljával – győzött a válogatott, s a köztes idő szerény magyar termése: hét találkozón egyetlen gól (tizeneggyel szemben). Noha az 1981-es 1-0 sem mostanában született, lehet reménykedni.
Ha kedden nem esett a csapat a huszonkettes csapdájába...
