Soha nem hallottam, hogy bárki kétségbe vonta volna azt, amit a szakmáról mondott. Soha nem hallottam, hogy bárki ne a legnagyobb szeretettel beszélt volna róla. Sportember aligha érhet el ennél többet, de akinek ez így túlzottan megfoghatatlan, böngészheti éppen az eredménylistáját is. A sportág hazai históriájában senki sem volt nála hosszabb ideig szövetségi kapitány, ám ennél is fontosabb, hogy az 1955-től 1978-ig terjedő „Török-világ” maga a sikertörténet. Irányításával 1965-ben Dortmundban vb-aranyat nyert a női csapat (ezt a bravúrt azóta sem tudta lemásolni egyetlen kollégája sem), azt megelőzően 1957-ben – az első női kispályás világbajnokságon–ezüstéremig vezette a válogatottat, 1971-ben, 1975-ben és 1978-ban pedig bronzéremig jutott a megannyi zseniális játékos alkotta társasággal. Szintén a dobogó harmadik fokára léphettek fel a lányok a női szakág első, 1976-os olimpiai szereplése alkalmával, s akkor tényleg csupán a legnagyobb sikereket bogarásztuk ki a terjedelmes lajstromból.

Bár játékosként soha nem ért fel hasonló magaslatokra – nem is csoda: csak munkahelyi elfoglaltsága mellett kézilabdázott –, miután elvégezte a Testnevelési Főiskola szakedzői szakát, hamar kiderült róla: a kispadon a legnagyobb közé igyekszik. Lehetne azt mondani, hogy szerencséje volt, amiért olyan kiválóságokkal dolgozhatott, mint Guricsné, Balogh Márta, Giba Márta, Jóna Magdolna vagy Elekné, majd egy későbbi időszakban Sterbinszky Amália, Gódorné, Csíkné vagy Bujdosó Ágota, de a helyzet az: a klasszisoknak legalább akkora szerencséjük volt, hogy vele hozta össze őket a sors. Miközben Bogyi bácsi – mert a sportággal éppen csak ismerkedő fruskától a válogatott nagyágyújáig, a sportpotentáttól a szpíkerig senki nem szólította másként – mindig a mesemondók báját árasztotta aktuális társaságában, rendíthetetlen tartásával, tántoríthatatlan moráljával olyan tekintélyt vívott ki magának, amilyenről utódai csak álmodhattak.