Adják a bankot
Az AFP hírügynökség információi szerint a PSG csapata előrehaladott tárgyalásokat folytat a Qatar National Bankkel. A pénzintézet hozzávetőleg évi 100 millió eurót fizetne azért, hogy a neve szerepelhessen a francia gárda mezén. Az Emirates légitársaság eddig 3,5 millió eurót utalt át minden esztendőben ezért a lehetőségért. Hogy teljes legyen a kép: a PSG tulajdonosa a Qatar Sports Investments, amely egyelőre nem kíván nyilatkozni a szerződésről. (Az ázsiai befektető potom 250 millió eurót fordított az átigazolásokra, mióta átvette a klub irányítását.)
Nem kell ahhoz marketingszakértőkhöz fordulni, hogy megállapítsuk: a katari bank a valós értéknél jóval többet fizet a dresszfeliratért. A döntés oka sem megfejthetetlen titok: hatályba lépett az UEFA pénzügyi fair play-előírása, amelynek értelmében az európai sorozatokban szereplő klubok kiadásai nem haladhatják meg a bevételeket. A futballszervezet azért szabályozta az együttesek gazdálkodását, mert az európai labdarúgóbiznisz fenntarthatósága kérdésessé vált. A topklubok többsége őrült tartozásokat halmozott fel, miközben vagyona érdemben nem gyarapodott, s a játékosok fizetése sem csökkent radikálisan. A mindennapi működés nem más, mint menekülés a válság elől. Már ameddig szökni lehet: a sportág megannyi tradíciója és a társadalomban betöltött szerepe sokáig mentőövet jelenthet, ám – amint azt a negyedik ligába sorolt, adóssághegyet felhalmozó Glasgow Rangers példája jelzi – eljön a pillanat, amikor az összeomlás már nem kerülhető el.
Csakhogy hiába az UEFA nemes céljai, a piacot az európai szövetség nem szabályozhatja. A józan ész sem „játszik”, amíg egyes kluboknál nem az üzleti logika alapján gazdálkodnak. A dúsgazdag orosz és ázsiai befektetőknek nem számít a veszteség, csupán a siker. E politikájuk értelmezhetetlenné és fenntarthatatlanná teszi a rendszert. A Manchester City vagy a PSG lényegében annyit utal át a futballistáknak, amennyit csak akar. Ha pedig a riválisok versenyben akarnak maradni, akkor megközelítőleg ugyannyit kell fizetniük a labdarúgóknak, amennyit a legtehetősebbek kínálnak. Csakhogy a meccsnapi bevételek, a televíziós jogdíjakból származó pénzek, továbbá az egyéb szponzorációs utalások nem fedezik e kiadásokat. A bankok hiteleznek ugyan, de az adósságok csak nőnek és nőnek... Az UEFA felismerte: ha nem avatkozik be, akkor elmélyülhet a krízis, ám szabályozási kísérletének korlátai máris láthatók. A PSG – csupán az ominózus szerződéssel – évi százmillió eurós veszteséget kompenzálhat. Bár valójában mínuszos a mérleg, a bőkezű mecénás nullára „egyenlít”. Ha további pénzre lesz szükség, akkor nyilván egy újonnan létrehozott katari kenyérgyár is „beszáll”, elvégre a társaság igazgatótanácsa határozhat úgy is, hogy nincs hatékonyabb marketing annál, mint Franciaországban hirdetni az ázsiai pékipari termékek nagyszerűségét...
Ám ezek a trükkök a futballrendszer alapjait veszélyeztetik. Pláne, hogy a párizsi „affaire” nem az első eset: Garry Cook, a Manchester City ügyvezetője a futballtörténet legfontosabb megállapodásai közé sorolta az együttesnek az Etihad légitársasággal kötött szponzori szerződését. A tízéves megállapodás keretében az Abu-Dzabi tulajdonában álló cég 400 millió fontot fizet a stadion névhasználati jogáért, továbbá a mezfeliratért. Az üzlet különlegessége az, hogy Manszur sejk, a City tulajdonosa az abu-dzabi királyi család tagja, és féltestvére a mecénás cég elöljárója...
Amint az ismeretes, az észak-amerikai profi ligák működésének alapja a fizetési sapka, valamint a liga bevételeinek elosztását is szabályozó kollektív szerződés. Ez nem adaptálható Európára, mivel a nemzeti ligák részvevői nemzetközi sorozatokban vetélkednek egymással a sikerért. Az UEFA-nak kétségkívül ki kellene találnia valamit.
Aztán már most muszáj lenne bevallani: a fair play legfeljebb a pályán „játszik”...
