Luis Suarez Kocsisról és magyar vonatkozásairól
− Mi az, ami most a leginkább előjön önben Kocsisról?
− Hogy bárhova mentünk a Barcelonával, mindig egy szobában laktunk... Hogy ugyanúgy látom magam előtt, mint annak idején a pályán: ha a gyepen becsuktam volna a szemem, akkor is tudtam volna, hol van... S hogy fájdalmasan szép nap ez Budapesten. S még valami: igazából akkor kell magasra emelni azt az embert, aki megérdemli, amikor még él.
− Önnek ebben volt része bőven. Akárcsak magyar vonatkozású emlékekben.
− Kezdem – Kocsis mellett – Kubala Lászlóval, Czibor Zoltánnal. Az a Barcelona, amelyben együtt futballozhattam velük, hasonlóképpen látványosan játszott, és oly sok gólt szerzett, akár a mai csapat. Csak a BEK-et nem sikerült megnyernünk. Utóbb az Internazionaléval kétszer hódítottuk el a legértékesebb európai klubtrófeát, de majdnem úgy fáj nekem a Benfica elleni 2-3-as csúcstalálkozó, mint amilyen gyönyörűséggel tölt el még ma is amilánóiakkal elért dupla diadal. Legfeljebb az vigasztal: az 1965-ös döntőben – négy évvel a Benfica–Barcelona után – az Interrel bosszút állhattam a lisszaboniakon...
− Ne siessen, mert 1960-ban Aranylabdát nyert, majd 1961-ben a világ legdrágább – 142 ezer fontos – labdarúgójaként szerződött Itáliába! Újabb magyar vonatkozás: a France Football szavazásán úgy vitte el a pálmát, hogy Puskás Ferenc volt a második...
− Nem is akkor számítottam leginkább az elsőségre. A voksok alapján kétszer másodikként, egyszer harmadikként futottam be, de 1964-ben nem hittem volna, hogy bárki megelőzhet. Az Interrel olasz bajnok, BEK- és Világ Kupa-győztes voltam, ráadásul a spanyol válogatottal Európa-bajnok lettem. Ez is kevésnek bizonyult azonban a skót Denis Law-val szemben...
− Mondjam az Eb-elődöntő párosítását?
− Nem szükséges. Azon a madridi mérkőzésen megszenvedtünk a nagyszerű magyarok ellen. De hát ők voltak a favoritok, a mi csapatunkat akkoriban átalakították. Ám a kétszer tizenöt perces hosszabbítást mi bírtuk jobban idegekkel, így 2-1-re győztünk.
− Számított a hazai pálya?
− Lelkileg feltétlenül. Otthon aranyérmet nyerni: nincs annál jobb érzés.
− Jobb, mint a legdrágábbnak lenni?
− Az óriási felelősség. Ha érted fizettek a legtöbbet, akkor mindig a helyzet magaslatán kell állnod. De sikerült meghálálnom a bizalmat, talán azért is, mert ugyanaz volt az edzőm Milánóban, aki Barcelonában: Helenio Herrera.
− Mindent trófeát megnyert, ám vb-n még érmet sem sikerült szereznie...
− Kész katasztrófa volt, ami a világbajnokságokon történt velünk! Pedig 1962-ben, ha Di Stefano megsérült is, olyan csatárok sorakoztak a keretünkben, mint Del Sol, Peiro, Martinez, Puskás, Gento... De 2-1-re kikaptunk a braziloktól, nem utolsósorban azért is, mert Bustamante chilei játékvezető – hogy mondjam finoman? – dél-amerikai ízlés szerint dirigált.
− Maradjunk az ön ízlésénél: szédítő pályafutása során kivel szeretett a legjobban játszani megannyi extraklasszis társa közül?
− Kocsissal, aztán Sandro Mazzolával, valamint két brazillal: a barcelonai Evaristóval és a milánói Jairral.
− Jairral, Mazzolával a BEK-ben többször is találkozott magyarokkal...
− Hatvanhatban a Vasassal nagyon nehéz volt a San Siróban! Mario Corso az utolsó percekben szerezte a győztes gólunkat, majd a milánói 2-1 után Budapesten 2-0-ra nyertünk, mert a visszavágón nem lehetett bírni a két ragyogó szólót bemutató Mazzolával.
− Élvezem, ahogyan beszél, és bámulom, amiért csodálatos futballisták serege közt önt hívták az „építésznek”.
− Szerettem ezt az elnevezést, nagy megtiszteltetést jelentett. De Kocsis és a többi nagyszerű társ nélkül soha nem ragyogott volna az az épület...
Névjegy
Született: 1935. május 2.
Klubjai: La Coruna, Barcelona, Internazionale, Sampdoria.
Spanyol bajnok a Barcelonával: 1959-ben és 1960-ban.
Spanyol kupagyőztes: 1957-ben és 1959-ben.
VVK-győztes: 1958-ban és 1960-ban.
Olasz bajnok az Internazionaléval: 1963-ban, 1965-ben és 1966-ban.
BEK-győztes: 1964-ben és 1965-ben.
Klub Világ Kupa-győztes: 1964-ben és 1965-ben.
Spanyol válogatott: 32-szer.
Európa-bajnok: 1964-ben.
Aranylabdás: 1960-ban (1961-ben és 1964-ben második, 1965-ben harmadik volt).
Edzőként háromszor is volt az Internazionale szakvezetője, trenírozta – a többi közt – a Sampdoriát, a Cagliarit, a La Corunát, és (1988-tól 1991-ig) spanyol szövetségi kapitányként tevékenykedett.