Andorrától meddig jutunk?
Sír? Nevet?
Ha egyik családtagom egészsége múlna a tippemen, azt sóhajtanám: a magyar labdarúgó-válogatott nem jut ki a brazíliai világbajnokságra. Ha tízmillió forint lenne a tét, némi tépelődés után még mindig nemmel voksolnék. Egymilliót viszont már feltennék az igenre. Mert nem tartom eleve esélytelennek a csapatunkat, és ennyi pénzt megérne, hogy „sír-nevet alapon” együtt játsszunk. Különben sem kezdtem még soha úgy futballmeccset nézni, hogy most aztán garantáltan kikapunk. Kosár- és kézilabdát, sőt újabban vízipólót igen, mert ezek mindegyikében az ügyesebb testrész elvehetetlenül birtokolja a labdát, ezért tízből kilencszer győz a jobbik. A futball azonban más műfaj. Bárki bármikor leszerelhető; az eltökéltség, a dac, a harci szellem is dönthet.
Legalábbis olykor. Ha minden csoportellenfelünkkel tízszer mérkőznénk, a harmadik helyezés bravúrnak számítana. De mivel valamennyiükkel csak kétszer kell találkozni, érvényre juthat a futball dicsőséges bizonytalansága és a sportoló legbecsesebb „erényeinek” egyike, a szerencse. A saját szintjét hozó holland és török válogatott persze felülmúlja az ugyanígy teljesítő magyart; ám egyetlen kilengés a negatív tartomány felé ott, vagy inkább egy a pozitívba itt, és kész a meglepetés.
Tudom, egyszerűbb és talán népszerűbb lenne azt írnom: negyed százada hülyítjük egymást, illetve aktuális csapataink mindannyiunkat, úgyhogy ne ábrándozzunk, ne állítsunk fel hipotéziseket! Ám ha az emberiség mindettől mindig tartózkodott volna, akkor Brazília nem is rendezhetne vb-t.
Hisz Kolumbusz még nem fedezte volna fel Amerikát.
Ballai Attila, a Magyar Nemzet sportrovatvezetője
Tulipános fanfár
Könyörgöm, magyar barátaim, ne kezdjük megint azzal, hogy mióta nem jutottunk ki világbajnokságra, és már igazán kijárna nekünk a részvétel... Mert rögtön szétrúgom tulipános fapapucsommal a szélmalom ajtaját! Bezzeg 1938-ban nem sírt közületek senki, amikor Reimsben 6-0-ra legyalultátok Holland-Indiát, mi meg 1974-ig a vb közelébe sem jutottunk, noha már az előtt is volt néhány jó játékosunk. Mit akartok, ti csak röpke huszonhat év távollétnél tartotok most! Ráadásul mi nemcsak két, hanem három döntőt is elvesztettünk, úgyhogy inkább mi nyavalyoghatnánk.
A problémák különben nálunk is hasonlóak. Bajnoki nézőszám... Nálatok legutóbb 19 000 néző volt egy egész fordulóban. Nálunk meg a Twente–Venlo mérkőzésen nem telt meg a 36 ezres stadion; alig jöttek ki 29 ezren. Aztán az összeállítási gondok... Nálatok a sajtó Husztit követelné a csapatba, nálunk meg a „német” gólkirály Huntelaar mellé az „angolt”, Van Persie-t is a kezdőbe képzelné a közvélemény, ám higgyétek el, Van Gaal is van olyan csökönyös, mint Egervári. Akinek egyébként – játékosaihoz hasonlóan és dicséretes módon – nincsenek önértékelési zavarai: pontosan tudja, hogy jelenleg nincs magyar világklasszis labdarúgó. Olyan, akiről legalább Európa minden futballrajongója egyből megmondja, hová valósi. Mint az ukrán Sevcsenkóról, a szerb Vidicsről, a bolgár Berbatovról, a szlovák Hamsikról. Még Alabáról is – na, nem feltétlenül első ránézésre – keni-vágja mindenki, hogy osztrák...
Ezenkívül a futball egykori művészei ne legyenek a futball mai bűvészei! Ez az állandó számolgatás! Ha elúszik itt két pont, behozzuk ott... Meg különben is: a török majd „ikszel” a románnal, az nekünk jó, főleg, ha az észt is elcsen egyet a hollandtól...
Apropó, észt csapat! Megint a siránkozás: milyen erős ellenfél jött az ötödik kalapból! Tény, hogy az előző Eb-selejtezősorozat meglepetésegyütteséről van szó, de most őszintén: Azerbajdzsán vagy Örményország jobb lenne? Játszani kell, és minden oké, ahogyan a Shocking Blue-hoz hasonlóan világhírű Első Emelet énekelte egykor. A riói repülőjegyet lépésről lépésre kell kiharcolni, és nem azon meditálni: most, hogy nincs Malév, melyik légitársaságét is? Illúzióitok ne legyenek, kábé annyi esélyetek van, mint – mondjuk – egy súlyosan porcsérült, szinte féllábú dzsúdósnak ippont dobni egészséges ellenfelén az olimpián. Szóval Brazília helyett legyen a cél egyelőre a Joó-reménység foka! Vagy ahogyan egy holland közmondás vallja: Je kunt nooit weten, hoe een koe een haas vangt. Azaz: ami valószínűtlen, az még nem teljesen lehetetlen.
Istvan Hajdú B. (Hajdú B. István sportriporter)
Magunkévá tesszük
Nem valami kellemes épp a kényes andorrai meccs előtt nyilatkozni a továbbjutási esélyekről, ám jó, legyen. Igaz, kedden Hollandia jön, ellene pedig már Verebes József kapitánysága óta csak a lőtt gólokat tartjuk számon, a kapottakat nem, ennek ellenére hadd várjak még a válasszal, hiszen kedd este már okosabbak leszünk. Azért kérem ezt, mert harminc éve hallom mérkőzések előtt kapitánytól, klubedzőtől, hogy a meccs után majd okosabbak leszünk. A formállogika alapján ennyi meccs után Egervári Sándor kapitánynak már minimum Nobel-díjasnak kellene lennie, én azonban inkább határozott kollektív és egyéni elbutulást látok az arcokon minden egyes mérkőzés után.
Amúgy a kezdet kezdetén még szó nem volt kijutásról, a kapitány „szerethető” csapatot akart. Hogy aztán a szerethető csapat, mint olyan, vajon miféle formáció, hogyan néz ki a mágneses táblán elrendezve, nem tudni, a csapat mindenesetre megvan, és állítólag szerethető. Nagyon régen ez még úgy volt, hogy ha a fiúk tudtak futballozni (tudtak), akkor szerették őket, ám ha nem tudtak, akkor nem szerette őket senki; ez mára kissé megváltozott. Mint Izrael ellen is láttuk, a publikumot nem a csapat játéka érdekli, hanem a saját nézőtéri produkciója, és nem a fiúknak, hanem önmagának szurkol elsősorban. Ilyen szempontból sokkal jobb lett volna egy szerb, román, szlovák, izraeli, örmény, magyar csoport, elvégre nézőtérileg ez a mi igazi közegünk, de hát szegény ember vízzel főz.
Ami viszont a futballszakmát illeti, sajnos amióta Détári, az utolsó klasszisunk és edzőreménységünk szó szerint azt találta mondani a soros FTC-vereség után, hogy nem érti, mi volt a baj, hiszen „a játékosok magukévá tettek”, elveszítettem a fonalat. Gyerekek, tegyétek ti is magatokévá a D csoportot, és ott leszünk Brazíliában!
Megyesi Gusztáv, az Élet és Irodalom munkatársa
Dél-amerikai álom
Mint az autóreklámban, amikor az értékesítő a csodakocsin ámuló világfit faggatja a szalonban:
– Nagycsaládos?
– Nem.
– Esetleg a hétvégi kiruccanásokhoz keres autót?
– Nem.
– Egyáltalán szüksége van önnek erre az autóra?
– Nincs. De kell nekem.
Na igen: racionális síkon viszonylag kevesebb okot tudnék fölhozni a föltett kérdésre, ellenben az van, hogy erős emócióból táplálkozó konklúzióm szerint a magyar labdarúgó-válogatott konkrétan ott lesz a 2014-es világbajnokságon.
Ott bizony.
És már látom is.
Az úgy lesz, hogy Egervári szakvezető kiválasztottjai módszeresen fölpofozzák a hollandokat, a törököket, a románokat, az észteket és az andorraiakat – utóbbiaknál természetesen az összes vezető szemüvegét is jól megtapossák, akár a kis pechvogelét a Woody Allen-filmben –, aztán Gera csapatkapitány dagadó mellel kivezeti az együttest a Maracana szent gyepére, s a miheztartás végett fordulásból kirúgja Webb játékvezető kezéből a választáshoz bekészített érmét, amely pompás ívben száll a vinklibe.
A publikum őrjöng, a bloggerek pedig már a Brand new Puskas and the Biggest Team című írásnak ülnének neki, ha e bejegyzést a vb-selejtezős svung alkalmával nem készítették volna el. Otthon az összes magyar apa önkívületben borul gyermeke nyakába, hogy hát huszonnyolc évet vártunk erre a performanszra, te kis huncut, és megéltük – anyjuk, e, hozzá’ má’ még egy sört –, a csoportmeccsek, továbbá az egyenes kieséses szakasz randevúi alatt pedig a komplett lakosság csettint a pöpec folyosónyitásokra, illetőleg a rögtön az ellenfél térfelén megkezdett letámadásokra, amelyből, naná, nem egy gól születik.
Van egy másik verzióm is, de azt nem írom ide.
Mindenesetre nem lennék most az andorraiak helyében.
Murányi András, a Nemzeti Sport főszerkesztő-helyettese
