Miközben a tévés ismétlések alatt az ember még mindig beleborzong, amikor azt látja, hogy a Hyde Park mesterséges tavából tíz kilométer emberfölötti kínlódás után kikászálódó Risztov Éva a parton édesanyjába nyakába borul; meg abba is, amikor Debrecenbe érkezve, aranyéremmel a nyakában, testén még mindig a felfestett 25-ös rajtszámot viselve nyeli el őt a tömeg; szóval mindeközben, amikor még csak néhány napja van vége a magyar sport legújabb kori díszmenetének, áll a bál: akkor kinek is a tulajdona Risztov?

Ezt a rideg kifejezést nem én találtam ki: Orendi Mihálynak, a Debreceni Sportcentrum ügyvezetőjének az MTI-hez eljuttatott közleményében áll az, hogy „tulajdonosvita alakult ki a Magyar Úszó Szövetség, valamint a Magyar Hosszútávúszó Szövetség között a londoni aranyérem kapcsán”.

Na most, a helyzet az, hogy én – nyilván eléggé el nem ítélhető módon – Risztovot kizárólag a saját maga tulajdonának tekintem, s ha ő a saját magáé, akkor az általa szerzett arany is az övé. S itt ki is lehetne tenni a pontot, csak hát a történet éppen olyan komikus, mint amilyen tragikus.

Szegény versenyzőt még mámorában is veri a sors; nem elég, hogy annak idején, amikor „örök ezüstérmesként” felhagyott az úszással, elmondták őt mindennek: volt túlsúlyos, zongoracipelő, még öregaszszony is. Most, hogy fogát összeszorítva odamutatott mindenkinek, és följutott a csúcsok csúcsára, az egyik kezét jobbról, a másikat balról ráncigálják, húzzák innen, húzzák onnan, akár a kötelet.

Merthogy a „maratonisták” olimpiai felkészülésére még az önállóan működő Magyar Hosszútávúszó Szövetség kötött szakmai és pénzügyi megállapodást a MOB-bal. Olyan szervezetről van szó, amelyet hat évvel ezelőtt (így a „medencések”) be sem jegyezhetett volna a bíróság, hiszen az összes létező nemzetközi vizes testület csak a Magyar Úszó Szövetség égisze alá tartozó kompániát ismer el, ráadásul a hosszútávúszást – szemben a szintén folyékony közegben zajló mű- és szinkronugrással, valamint a pólóval – nem tekinti önálló sportágnak.

Risztovot kalandos pályája már tavaly a Balatonra sodorta, amikor is a magyarországi Európa-bajnokságon a nyílt vízen tért vissza az élsportba, ám az idén már medencében is rajtkőre állt, s tetejébe a Gyurta Dániel nevével fémjelzett fővárosi Széles-team iránymutatásai alapján készült – Debrecenben.

Ha kezd kacifántossá válni a sztori, az nem az olvasó hibája, az élet nagy mókamester. Hiszen másfél hónappal London előtt és négy nappal az után, hogy Éva a portugáliai Setubalban megszerezte a tíz kilométeres versenyre az olimpiai kvótát, megalakult a Magyar Úszó Szövetség nyílt vízi szakága, egyszersmind végképp illegitimmé téve a hosszútávúszók különítményét. Utóbbiak azóta váteszt látnak a „sima” úszóvezetőkben, akik valamiféle fatális véletlen folytán elképesztő pontosággal időzítették a szakág létrehozását, így az olimpián már jogilag és gyakorlatilag is a „birtokuknak” tekinthették a főnixmadárként feltámadó sportolót.

A civakodás persze nem is rajta, hanem csak azon megy: melyik szervezetet illesse a majdani sportági eredményességi támogatás. Ezt én értem is. Mint szinte mindent, mert csaknem három napja megérkeztem Londonból, és már akkor „akklimatizálódtam”, amikor Ferihegyen háromnegyed órát vártam a kofferomra, amit odafelé – a persze jóval kisebb forgalmú Heathrow-n – hat perc alatt megkaptam.

Tehát megvan majdnem minden Risztov-ügyben is, csupán egyvalami nem tiszta. Hogy mitévő lesz most az úszók nyílt vízi szakágának frissiben kinevezett vezetője, aki változatlanul alelnök a mindennek elmondott maratonistáknál?

Jut eszembe: a hosszútávfutók gyanúsan csöndben vannak.

Tulajdon?