Skandináv nyerő szám
Büszkén feszítenek a Londonba eljutó szerencsések a címeres mezekben, és – mivel ebben a miliőben könnyen megy az ismerkedés – mesélnek fülig érő szájjal, dagadó keblekkel az őket megszólító idegeneknek arról, miképpen jutott fel a csúcsra Szilágyi, Gyurta, Berki meg a többi aranyásó. Baráti társaságomban a szánalmas sportközhelyek között a legtöbbet cikizettek egyike a „jó volt magyarnak lenni” fordulat, de esküszöm, ez itt és most nem lózung: Londonban tényleg jó... Nyolc első, négy második és három harmadik hellyel vágott neki a küldöttség a játékok utolsó hétköznapjának, s a statisztikusok meg a rendkívül kreatív műkedvelők egyaránt beindultak: a produkciót mérik népességhez, viszonyítják négyzetkilométerekhez, tán még az országonként föllelhető szarvasmarha-állományhoz is.
Pedig nem kellene méricskélni semmihez sem: pazar az úgy, ahogyan van. De ha már mindenképpen muszáj, hát hasonlítsuk a négy évvel ezelőtti, pekingi teljesítményhez: akkor három arany-, öt ezüst- és három bronzérem volt a betakarított termés. Most meg – a péntekkel együtt – hátravolt még három versenynap... Ezek közül az első vidám bemutatóval indult: Borkai Zsolt, a MOB elnöke és Szabó Bence, a bizottság sportigazgatója arról az átfogó cselekvési tervről számolt be Londonban, amely az elkövetkező nyolc esztendő tennivalóit foglalja össze az élsporttól kezdve a szabadidősporton át a para- és a diáksportig.
Amikor Szabónál, a koncepciót kidolgozó testület vezetőjénél rákérdeztem, hogy ugye, nem véletlen a dokumentum nyilvánosságra hozásának időzítése, ő annyit mondott: „Már vártam ezt a kérdést, de a válasz az: valóban nem véletlen, csakhogy kevésbé kitűnő szereplés esetén is előálltunk volna vele. Legföljebb kevesebb mosoly kíséretében.” A tervezet szerint – amelynek egy példányát Borkai már át is adta az olimpiai faluban vizitáló Áder János köztársasági elnöknek – tizenegy sportágra jutna kiemelt figyelem (persze a társaságiadó-kedvezményt kapó „látványsportokon” kívül): az atlétikára, a birkózásra, a cselgáncsra, a kajak-kenura, az ökölvívásra, az öttusára, a sportlövészetre, a tornára, az úszásra, a vívásra és a korcsolyára.
Ugyanakkor a „középkörből” most kiszorulókról sem feledkeznének meg, ám ezek kevesebb állami pénzből részesednének, mint az említettek. „Semmi nincs kőbe vésve, a sportágak száma változhat, nőhet és csökkenhet is. Most csak annyit szeretnénk elérni, hogy költségvetési forráshoz jussunk a megvalósításhoz, és arra vonatkozóan is ötletelünk a kilencvenkét oldalas anyagban, hogy milyen módon teremthető elő ez a pénz. A létesítményhelyzet, az utánpótlás állapota, az edzők megbecsülése, mind-mind olyan terület, amelyen sürgősen javítanunk kell. De ha valamikor, hát most nagyon bizakodók vagyunk, hogy az elképzelésekből végre valóság is lesz.”
Ugyanígy volt ezzel a magyar férfi kézilabda-válogatott, amelyre a két nappal korábbi „izlandi” thriller sikeres befejezése után egy másik északi vetélytárs, Svédország várt az elődöntőben. Már csak leírni is gyönyörűség a szót (elődöntő...), hát még megélni, hogy egy világszerte mind elismertebb csapatsportágban ott van a mi együttesünk is a spicc közelében. Szóval, azt remélték a fiúk – mi mást persze –, hogy ha a sors már volt olyan jó hozzájuk, hogy a svédekkel lepte meg őket pályafutásuk talán legfontosabb meccsén, akkor élni tudnak a lehetőséggel. És tudják, miben bíztak a skandinávok?
Hát abban, hogy ha a sors már volt olyan jó hozzájuk, hogy a magyarokkal lepte meg őket pályafutásuk talán legfontosabb meccsén, akkor élni tudnak a lehetőséggel. Isten ajándékát látta mindkét társaság a másikban. De a végén csak az egyik örülhetett neki. Hogy a mutatvány milyen lesz, azt a csarnokba lépve még nem sejthettük, azt viszont már a betoppanás pillanatában rögzítettük: a körítés remek. A tizenkétezres arénában néhány napja még LeBron James, Kobe Bryant meg Carmelo Anthony varázsolta a gyűrűbe a labdát (gondolhatják: őket azért a csoportmérkőzéseiken sem játszatták akárhol), ám a Dream Teammel együtt a többi érintett alakulat is áttette a székhelyét a majdnem kétszer ekkora North Greenwich Arenába (tudják: ahol Berki...), így elfoglalhatták a fele akkora nézőterű Copper Boxból érkező kézisek a plafonig érő kollégák helyét.
Másfél órával később aztán – fájdalom – az a látvány tárult a magukat a tribünökön több nagyobb csoportban, itt is, ott is rekedtre ordító magyar drukkerek elé, hogy a játéktéren sárga mezes, kék nadrágos fiatalemberek egymáson hemperegnek földöntúli boldogságukban. Pedig ennek nem feltétlenül kellett volna így lennie. A csoportjukban az izlandiak és a franciák mögött csak a harmadik helyet megszerző, a négy közé jutásért azonban az Európa-bajnok dánokat fölülmúló svédek híres-neves trénere, a hippifrizuráját megőrző korábbi klasszis spíler, Staffan Olsson például, alighogy elkezdődött a meccs, magából kifordulva toporzékolt a kispadnál, mert a kapuban Mikler két bravúrral nyitott, ráadásul az újabban nem a gólerősségéről ismert balátlövő, Ilyés már másodszor talált be Mattias Andersson hálójába.
A rivális a tizedik percben vette át a vezetést először. S egyben utoljára, a folytatásban ugyanis egyetlen pillanatra sem adta át azt ellenfelének. Nagy László formán kívül kézilabdázott mindvégig, s az ő – finoman szólva is mérsékelt – teljesítménye éppúgy része volt az ezúttal különösen fájó vereségnek, mint az, hogy az első félidőben többször is létszámfórba kerülő magyarok rendre negatív mutatóval zárták az így is, úgy is előnyös periódust. (A 23. percben például az északiak két gólt lőttek öt a hat ellen, „mi” egyet se...) A szünet előtti időszakban Putics Barna cipelte magával a többieket, de a kapu előtt jóval ötletesebben, több fantáziával, nem utolsósorban pedig tempósabban játszó svédek változatlanul eredményesebbek voltak, így a szünetben 15:12-es vezetésük virított a nagytáblán annak nyomán, hogy Császár az utolsó másodpercben kozmetikázta háromgólosra a differenciát.
A térfélcsere után hat perccel végképp elúszni látszott a döntő luxushajója, hiszen 20:16-ra meglépett a Kim Andersson, Ekberg, Kalmann trió révén szárnyaló svéd különítmény, de a szünetben Mikler helyére behozott Fazekas néhány akrobatamutatványa és a nem sokkal később egy földre zuhanás közben megsérülő Császár több telitalálata elegendő volt ahhoz, hogy a fölöttébb magabiztosnak tetsző vetélytárs elbizonytalanodjék. A ritmust váltó magyar csapat felzárkózott egyetlen gólra (20:21), ám ennél nagyobb öröm már nem ért bennünket ezen az estén.
A mérkőzés hatvan percében a két jobbátlövő összesen egy góllal terhelte meg a svéd kaput (azt nem Nagy, hanem Mocsai lőtte), a másik oldalon Ilyés a már emlegetett két gyors gólját követően csupán egyet szerzett, s a finisre Putics is „leült”: ilyen teljesítmény után kész csoda lett volna, ha sikerül megfordítani az állást. És mégis majdnem sikerült: bár tíz perccel a vége előtt már 24:21 volt oda, két perccel később minimálisra csökkent a különbség. Az azonban mindvégig „kitartott”, mert a kulcsszituációkban kimaradtak a kívülről kihagyhatatlannak látszó ziccerek. A vége 27:26 lett Svédország válogatottja javára, aztán már csak az a bizonyos egymáson hempergés volt hátra.
Különösen hatott a szituáció: noha a magyar válogatott már mindenképpen története legértékesebb eredményeinek egyikét éri el Londonban, csupa csalódott arc érkezett a csarnok interjúfolyosójára. Mocsai Lajos kapitány elmondta: rendkívül rosszul érzi magát az elszalasztott lehetőség miatt, Lékai Máté arról beszélt, hogy „Izland ellen szerencsénk volt, most viszont a legkevésbé sem”, Fazekas Nándor pedig filozofikus mérleget vont: „A fontos meccsek mindig a fontos pillanatokban dőlnek el.” Mivel vasárnap – otthoni idő szerint délben – a bronzmérkőzés is fontos lesz, mi másban bízhatunk: a fiúk nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is tudják majd, mi a teendőjük.
A bronz volt a tét este, néhány kilométerrel odébb, az ExCel-komplexumban Hatos Gábor számára is a szabadfogású birkózók 74 kilós kategóriájában. A szombathelyi versenyzőnek nagy rutinja van a hasonló helyzetek kezelésében, hiszen pályafutása során háromszor állhatott Európa-bajnoki és egyszer vb-dobogó harmadik fokán, most azonban az üzbég Tigijev kibabrált vele. A huszonkilenc éves magyar az első fordulóban a kínai Csang Csungjaót, a negyeddöntőben pedig azt a kazah Sapijevet intézte el, akinek tartozott ennyivel a tavalyi világbajnokságon elszenvedett vereségért. A döntőbe jutásért az iráni Gudarzi tornyosult vele szemben a szőnyegen, és ez a falat már megakadt a torkán.
„Iránban nagyjából húsz ilyen tudású birkózó van, könnyű neki” – sopánkodott a mérkőzés után Hatos, akinek a neve mellé végül is ötös került az olimpiai jegyzőkönyvben: a vigaszágról érkező pekingi ezüstérmes Tigijev két menetben múlta felül őt, így ezen a napon nem gyarapodott a magyar éremkollekció. Még ilyet! – szórakozhatnánk egy sort az eddigi nagy masírozás után, de ez tényleg nem lenne egyéb viccnél. Elvégre négy éve még azon kaptuk fel a fejünket, ha fölkerült egy magyar a pulpitusra, most meg már-már azon, ha nem...
