A „hősies küzdelmek, tisztes vereségek, szépen ragyog az ezüst” és hasonló klisék sorozatlövéseit hagyjuk most, volt és lesz benne részünk, a kommentátorok között van jó és van rossz, szirupos és tárgyszerű –az olimpia mint élmény magával ragadó, s amit mostanság ritkábban él meg az ember: néhány napja kifejezetten jó magyarnak lenni. Egyrészt azért, mert annyit már elmondhatunk, hogy nagyon sikeres a szereplésünk, ráadásul legalább a játékok ideje alatt nincs doppingbotrányunk, mint Athénban és „meglepetéskudarc”, mint Pekingben.

Másrészt – és számomra ma ez a fontosabb – kifejezetten rokonszenves a csapat, kemények, de szerények az érmeseink, szerethetők, sajnálhatók veszteseink, jó hallani a sportolók és edzőik nyilatkozatait, mert nincs disszonáns hang, amely az élet más területein, szónoki emelvényeken és köztereken régóta tobzódik. Sőt Lőrincz Tamás ezüstérmes birkózó, amikor a riporter a bírót is belekeveri a döntő végeredményébe, határozottan közbevág, hogy ő ilyet nem mondott, ellenfele azt csinálta, amit ilyenkor kell, ráadásul jól csinálta.

Laikusként azt éreztem, hogy kézilabdásaink és férfi pólósaink meccse alakulhatott volna akár fordítva is, a dicsőség és a szomorúság mégis így oszlott el közöttük, az égbe emelkedés örömét gyakran hajszál választja el a kiesés traumájától. Ha ezt kitapintja az ember, képes mindkét teljesítményt elismerni, semmi ok hülye összehasonlításokra, pláne ledorongolásra. Van az úgy, hogy az erőből erőlködés lesz, nemcsak a vízben, a szárazföldön is. Ahogyan Kozák Danuta fogalmazott, nyomni kell a fúrót – és tényleg mindenki nyomja.

Van, aki a legváratlanabb pillanatokban, mint a férfi kajakkettes, és akad, aki a legkitartóbban, mint a visszatérő Risztov Éva. De létezik még egy mellbevágóan szép magyar siker, amelynek nem lehet eléggé örülni: a közönségé. A honfitársakért szurkoló, gyakran már-már egész lelátókat megtöltő nézőseregé, amelyik torkát rekedtre kiabálva buzdít, és mint a hazai tüntetéseken, emeli föl helységnévtábláit, de nincs se akasztófa, se becsmérlés, se rasszizmus, drukk van, izgalom, nemzeti egység a sportsikerért. Meglepő, hogy mennyi magyar jutott ki Londonba.

Mert sportolóból tudtommal kicsit kevesebb, mint szokott, szakági vezetőből is talán, viszont az állami pénzből ilyen meg olyan fokozatú szponzorok jóvoltából haverok, buli, Fanta. Úgy tűnik azonban, hogy nem csupán a Mutyi Tours utasai jutottak jegyekhez oda, ahol eséllyel léptünk színre, hanem – a válság ellenére – van egy réteg, amelyik meg tudja fizetni a páratlan élményt, s ez élményt nyújt a magyar tévénézőnek: Londonban otthon érezheti magát. Egyébként, ahogyan kollégám jegyzetében már jelezte: valószínűleg a népes szurkolói tábor szerves része az Angliában dolgozó magyarok csapata, amelynek egyre növekvő mérete nem minden szempontból üdvözlendő, de olimpia idején határozottan pozitív.

Tehát minden okunk megvan az elégedettségre, és ne higgyünk még Nouriel Roubini közgazdászprofesszornak sem, aki annak idején megjósolta a gazdasági krízist, és ettől vált világhírűvé. Rájöttem azonban arra, hogy mindenkor mindenütt válságot szimatol, és amikor beletrafál, mindenki váteszt kiált. Nos, a professzor most is hatalmas kudarcról beszél a londoni olimpia kapcsán, amely azonban számomra egyszerre laza és lenyűgöző, kísérő kulturális rendezvényei játékosak, ötletesek és szenzációsak. Szóval, ez az egész, úgy ahogyan van, Roubini szerint kész ráfizetés, mert Londonból elmenekültek a londoniak, turista sincs annyi, amennyit vártak.

Lehet, hogy a belváros üres, de az élet ott van másutt. Remélem hát, Roubininek kivételesen nem lesz igaza. Négy évvel ezelőtt Peking meg akarta mutatni Kína új helyét a világban, s ezért angol pénzben számolva mintegy 30 milliárd fontot ölt a rendezésbe, ami fantasztikus volt, de hiányzott belőle a könnyedség. A londoni költség állítólag ennek az összegnek alig több mint harmada. A brit főváros nem törekszik újabb babérokra, mutatványába még az ön irónia is belefér, amiért csak irigyelni lehet.

Nehéz persze a kiadás és a bevétel egyenlegét megvonni, de két dolog biztos: Rio de Janeirónak – infrastruktúráját, nehézkes bürokráciáját ismerve – nem lesz könnyű dolga, míg Budapest egyelőre ne csináltasson újabb méregdrága tanulmányt, mert anélkül is megállapítható: néhány évtizedet várnia kell. Sikereinkből pedig ne vonjunk le hamis, mindenüvé érvényes konzekvenciákat, mert azok mechanikus áttételeikkel nem szolgálnak semmit és senkit. Még akkor sem, ha a fogyatkozó ország egy lakosára Londonban több érem is jut, mint másutt.