Kommentátorai nem szurkolnak, hanem közvetítenek, hiszen ez a dolguk: drukkolniuk a képernyő előtt ülőknek kell, míg a szpíkerek feladata az, hogy megfelelő magyarsággal és szakértelemmel tájékoztassák a nézőket. Ennek az „EuroHungary” csapata rendszerint megfelel, Pásztory Dóra és Varga Ákos például a legjobb hazai hagyományokhoz méltón beszél, s nem lehet véletlen, hogy a részleg „kölcsönjátékosai” közül Szabó Gábort jó hallgatni az m1-en (is), Horváth Mariann pedig a legemlékezetesebb közvetítések egyikét produkálta Szilágyi Áron diadalmas kardversenyén.

Az Eurosport színvonalas produkciója azt is bizonyítja, hogy egyáltalán nem tartozik össze a magyar kommentár és az abszurd. (Bár a pénteki kézilabda-mérkőzésen a nívó átmenetileg visszaesett, mint a vesztes magyar csapat.) Itt nem mondják az ezüstérmes birkózónak, hogy jól bokszolt; nem kérik fel a nézőket, hogy „köszörüljék meg a torkukat, mert jön Vajda Attila”, s aztán perceken át az orosz szinkronúszók gyakorlatát sugározzák; nem harangoznak be pólómérkőzést úgy, hogy „Merész András lányainak legutóbb túl sok ellenféllel kellett megküzdeniük”.

Amúgy szinte valamennyi magyar sportoló-edző, akit a bíráskodásról faggattak, elhárította a játékvezetőkre vonatkozó „obligát” kérdést, melyet mindig vereség után vetett fel néhány, egyéb gondolattal kitűnni nem tudó közszolgálattevő. Maradjunk a győzteseknél: a rádió mellett az Eurosport is ötkarikás sikert aratott. Pontosabban: mi nyertünk vele.