Sőt a brit Nick Skelton néhány napja ötvennégy évesen lett olimpiai bajnok a díjugratás csapatversenyében, a kanadai Lesley Thompson-Willie pedig ötvenkét esztendősen szerzett ezüstérmet a női evezős nyolcas tagjaként. Ám még ők is akár gyermekei lehetnének a londoni játékok legidősebb versenyzőjének, a hetvenkettedik évében járó Hokecu Hirosinak: a japán lovas először az 1964-es tokiói olimpián állt rajthoz.

Akkor díjugratásban lett negyvenedik, most díjlovaglásban, ami látszólag helyben járás, de ő úgy érzi, önmagához képest mind jobb teljesítményre képes, és végül is ez a legfontosabb: – Még mindig azt hiszem, hogy a lovaglásom, ha apránként is, javul. Ez motivál. Jobb lovas vagyok hetvenévesen, mint negyvenéves koromban voltam – nyilatkozta a verseny után a TheSun című brit lapnak. A játékokra a németországi Aachenben holland edzővel készülő Hokecu minden idők második leg idősebb olimpikonja.

A rekordot Oscar Swahn svéd lövész tartja, aki 1920-ban, Antwerpenben hetvenkét évesen állt rajthoz; „mellesleg” még ezüstérmet is szerzett. Nyolc évvel korábban, hatvannégy esztendősen viszont a dobogó tetejére állhatott, miután tagja volt a futóvadlövésben győztes csapatnak. A statisztikák szerint a korosabb sportolók főként lövészetben, lovaglásban és vitorlázásban sikeresek (a londoni második legidősebb, a hatvanöt éves kanadai Ian Millar szerdán 72 részvevő közül kilencedik lett díjugratásban).

A londoni lovasmezőny átlagos életkora harmincnyolc esztendő, pedig csúcsszinten a lovaglás is nagyon komoly fizikai erőfeszítéssel, rengeteg edzéssel és lemondással jár. A japán például több mint egy éve nem látta a feleségét, akinek nagyon hálás a támogatásért és türelemért. Az asszony beszélte rá, hogy az üzleti életből nyugdíjba menve, több évtizeddel a versenyzéstől való visszavonulása után ismét álljon rajthoz versenyeken. Persze Mokoto asszony jóindulatával sem lehet visszaélni: Hokecu Hirosi is úgy gondolja, hogy hallgatnia kell hitvesére, aki most már szeretné otthon látni. Úgyhogy Rio de Janieróban már aligha szerepel.

Nem azért nem, mert érezné a korát. Az alacsony termetű, szálfaegyenes derekú sportember – saját bevallása szerint – eszik-iszik, amit csak akar. – Azt hiszik, van valami titka a hosszú sportpályafutásomnak, de nincs. Egyszerűen jó életem volt –mondta végtelen szerénységgel, mélyen hallgatva a hajnali kelésről, a kisebb-nagyobb fájdalmakról meg a többi, a versenysporttal járó megpróbáltatásról. A japán a pekingi olimpia óta az idős sportemberek példaképe, a kínai sajtó már négy éve „az öregek reménységének” nevezte. Jó lenne, ha így volna, de az ilyen pályafutás még a gazdag, a többi közt a jó egészségügyi ellátásáról híres országokban is ritkaság. Kivétel, amely arra viszont kiváló, hogy megmutassa, elvben milyen távlatok állnak az ember előtt.

A japán az egyetlen sportoló, aki saját élményeken alapuló hiteles véleményt tud mondani arról, mi változott az olimpiákon az utóbbi csaknem fél évszázadban. Annak idején – idézte föl a The Guardiannek 1964-et – a részvétel még az összes sportoló számára fontosabb volt a győzelemnél, mára viszont mindent elsöpör az éreméhség, mindenki a dobogót lesi – még a politika is. A csöndes, minden feltűnést és különcködést kerülő sportember szavai nem fogják megváltoztatni a világot, a közönséget vagy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság pénzcentrikus hozzáállását. Ő csak mellékszereplő: 168 centis óriás.

Hokecu riói részvételének esélyeit nem is akkorra már hetvenöt éves kora vagy társaságára vágyó feleségének hívó szava árnyékolja be. A lovagláshoz ló is kell. Márpedig jó lovat nem könnyű találni, és akkor is csak hosszú közös munka eredményeként lehet összecsiszolódni vele. Whisper (Suttogás) nevű kancája, amely – a japán veterán szerint – mindmáig okosan korrigálta gyengülő testi erejű lovasának hibáit, 2016-ban már nem lesz versenyképes. – Túl öreg – mondta ki végül az interjúk során az óvatosan kerülgetett két szót Hokecu Hirosi.

Emeljük kalapunkat