Parádé után, parádé előtt
A bevezetőben említett parádét rögtön a paralimpia befejezése után, szeptember 10-én tartják meg. Máris tudni lehet, hogy az ünneplés érinti az Olimpiai Parkhoz közeli Cityt, a Trafalgar teret, majd a Buckingham-palota előtti Viktória királynő-emlékműnél fejeződik be. Az esemény az olimpián és a paralimpián részt vevő valamennyi brit versenyző teljesítménye előtt adózik majd, és a felvonulási útvonal mentén felsorakozó tömeghez azok a százezrek is csatlakozhatnak, akik vagy anyagilag nem engedhették meg maguknak a jegyvásárlást, vagy nem tudták „átverekedni” magukat az óriási kihívást jelentő világhálós jegyirodán.
A felfűtött várakozásokat is meghaladó brit siker érzékelhető jókedvvel tölti el az embereket, és általános a remény, hogy a diadalmenet kedvező hatással lesz a testmozgás iránti érdeklődésre. A bizakodás jogos: elég csak az országúti és a pályakerékpározásban az utóbbi néhány évben elért kimagasló sikersorozatra gondolni, melynek nyomán a biciklizésnek valóságos kultusza alakult ki Angliában. Feltűnő azonban, milyen aránytalanul magas a magániskolát végzett brit érmesek aránya. Ezekben az intézményekben összehasonlíthatatlanul jobbak a sportolási lehetőségek. Nem véletlen, hogy Lord Coe, az olimpiai szervezőbizottság elnöke a játékok kellős közepén talált időt arra, hogy a kötelező testnevelési órák számának emelését és az ehhez szükséges pénzügyi források előteremtését követelje az állami iskolák számára. A kétszeres olimpiai bajnok szerint csak így kerülhető el, hogy a szenzációs éremhullás átmeneti jelenség maradjon.
Érik azért súlyos csalódások is a briteket. Minden kerékpáros- és evezősbravúr, valamint a szombat este háromnegyed óra alatt elért felejthetetlen három atlétikai arany sem feledtetheti például az úszásban nyújtott szerény teljesítményt. A „sportok királynője” néhány kiábrándító emléket is hátrahagyott: hétfő este a csapatkapitány, a 400 méteres gátfutásban szereplő, érmet nem szerző Dai Greene fakadt kis híján könnyekre, miután úgy érezte, cserbenhagyta rajongóit. Kedden pedig igazuk lett mindazoknak, akik az utóbbi hetekben elégedetlenségüknek adtak hangot Phillips Idowu vb-ezüstérmes hármasugró felkészülésével kapcsolatban. A harmincegy éves versenyző távol tartotta magát a csapattól, sőt még saját ugróedzőjétől is, arra koncentrálva, hogy megszabaduljon egy korábbi sérüléséből származó idegfájdalomtól. A taktika alaposan megbosszulta magát, hiszen a tapasztalt atléta 16,53 méteres legjobb ugrásával csupán a tizennegyedik helyet szerezte meg, azaz nem jutott még a döntőbe sem. A közvéleményt megosztó versenyző nem tudta megmagyarázni kudarcát, hiszen – miként mondta – mind ereje, mind sebessége rendben volt, fájdalmat sem érzett, mégsem sikerült elérnie a megfelelő eredményt.
Nem ő volt a sportág különcei közül az egyetlen, akinek nem jött ki a lépés: Liu Hsziang, a kínai szupersztár már a 110 méteres gátfutás első akadályánál megsérült – valószínűleg Achilles-ínszakadást szenvedett –, így (akár négy éve Pekingben) ezúttal sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Kedden egy rejtély is borzolta a kedélyeket. Amint azt hivatalosan megerősítették, nyomtalanul eltűnt a kameruni csapat hét tagja, köztük öt ökölvívó. Egyes feltételezések szerint politikai menedékjogot kérnek a szigetországban. Egyelőre joguk van Londonban tartózkodni, mert az olimpiai akkreditáció november elejéig érvényes.
