Mire megértenénk, hogy mit jelenthet ájulás után néhány perccel újra dzsúdózni és nyerni, már azt kell feldolgozni, hogy porcleválással a térdben el lehet dobni az ellenfelet, hogy aztán ott lássuk egy másik versenyzőnket zokogni a hason fekvő litván birkózó hátán, mert mégiscsak van az a fájdalom, amit még az olimpia sem gyógyít. És ha jobbra nézünk, Phelps, ha balra, Bolt, közben sporttörténelem: esélyes ázsiai tollaslabdázókat zárnak ki, mert lelassítják magukat, hogy vereséggel jó ágra kerüljenek. Hány és hány ilyen volt, de most merték kizárni őket. Közben Serena Williams tönkreveri Sarapovát, mint még soha, Murray Federert, ami képtelenség, s mire felfognánk, azt látjuk, hogy nincs az a laikus, a tornát negyedik általánosban a kötélmászásnál feladó ember a világon, aki ne mondaná meg, hogy Berki Krisztián más szabályok szerint lovagolja a szert, mint a többiek. Eltekint a gravitációtól, nála ott kezdődik az egész, hogy fent van a lovon, és leng kedve szerint.

Nemigen értem, miért nem adnak a világnak legalább egy hónapot, hogy mindezt feldolgozhassa. Hogy miért kerülünk mi is abba a helyzetbe, amelyben épp csak egynéhány óránk van azon rikkantgatni, hogy Berki megcsinálta, és már Pars csinálja.

Létezik a pszichiátriában egy kórkép: „a tanyasi gyerek a városban” hasonlattal írják le, és arról szól, hogy az átmenet nélkül az emberre zúduló élménytömeg maga alá gyűri az agyat, a lelket. Megzavarodunk tőle.

Hogy mi már túlestünk-e ezen a határon, nem tudhatom; általában is, ebben a kórképben nincs betegségtudat. Az ember már teljesen szétesett, amikor még mindig azt hiszi, hogy tulajdonképpen csak az olimpiát nézi, pedig már szépen lehetne összesepregetni a darabjait a tévé alól. Nekünk ebben a tesztben nagy szerencsénk van.

Az állandóság rendet tart a tébolyban.

Csupa olyan sportolónk győz, akinek a szakmai felmenői is csak ezt tették. Nagyot kardozott Szilágyi Áron, de például van-e, aki a Berczelly Tibor nevet nem ismeri? Bizony, hogy van, nem is kevés. Pedig háromszoros (csapat)olimpiai bajnok. Csak éppen a kardozók között, ahol például egy Gerevich Aladár hétszeres olimpiai aranyérmes. Ennek a sornak azért van ereje.

Lólengésben győz Berki. Abban a számban, amelyben Magyar Zoltán nevét nemcsak olimpiai bajnoki címek, hanem különleges gyakorlatok őrzik. Majd jött Borkai Zsolt... És Gyurta Dániel – Rózsa Norbert nyomában.

Pars egy sportágban, ahol Németh Imre után a fia lett olimpiai bajnok, igaz, ő gerelyvetőként, de ott van előzménynek Csermák, Zsivótzky, Kiss Balázs.

A kajakos lányoké a legszebb esély: ők a saját történetüket folytathatják. Rejtély, miként hagyományozódik a győzelem titka egy-egy kis sportágban, ahogyan az is titokzatos, miként tudtuk eltékozolni ezt a talizmánt a nagy labdarúgásban. (Például az 1938-as vb elődöntős csapatai közül Olaszország, Brazília, de még Svédország is a legjobbak között van ma is, Magyarország viszont egészen kivételes módon eltűnt.)

Ebben az elmét próbáló öröm- és tragédiaforgatagban nekünk tehát alapvetően megmaradtak a kapaszkodóink. Élnek és újjászületnek a hagyományok. Nem a csináltak, hanem a sokszor megéltek. Hát így rugdossák fel négyévente az addigi szokásokat az ország mindenkori (és különösen a mostani) vezetői! Az is téboly. Ráadásul nem is kéthetes.