Történt ugyanis, hogy biztatóan, vagy inkább Nagy-szerűen kezdődött a mérkőzés, mert az átlövő rendkívül energikusan és hatékonyan – láthatóan különleges fontosságot tulajdonítva produkciójának – vetette magát a játékba. Bár az ellenfél vezetett 5:3-ra, amikor a 17. percben először volt „itt” az előny (10:9), Nagy László már öt gólnál tartott… A horvátokkal szembeni mérkőzés után a sérült Perezt, valamint Gulyást Puticsra és Laluskára cserélő Mocsai együttesének ezúttal – ellentétben a korábbi fellépésekkel – támadásban akadt kevesebb gondja, s védekezésben több (a 113 kilós beállóst, Aguinagaldét képtelen volt megfékezni a bekksor), ezzel együtt a fej fej melletti csatában 12:13-ig jól tartotta magát a társaság.

Ekkor időt kért a szárnyaló Nagyot – legalábbis tűnődésre okot adó módon – hosszasan pihentető tréner, s a pályára visszatérő sereg minden előzmény nélkül megroppant: Császár az első félidő utolsó pillanatában csak kozmetikázni tudta a hirtelenjében elúszni látszó találkozó eredményét (13:16). A ritmusából kizökkentett együttes számára a második fél órában aztán tényleg el is úszott minden: az elfáradó, ötlettelenné vált, hibát hibára halmozó, ekkor már a védőmunkában is elégtelent nyújtó magyar válogatott tizenegy gólos (33:22), kiütéses vereséget szenvedett egy olyan meccsen, amelyet – annak kulcsmomentumait megragadva – akár meg is nyerhetett volna.

A Barcelonából immár Veszprémbe szerződött, a magyar válogatottat három évig negligáló, kivárásra játszó Nagy körüli tragikomédia egyelőre azt az utat járja be, amit megérdemel: a fimonam szólva is pikáns szituációban a spanyolok röhöghetnek a markukba, a magyar „kézi vezérlés” meg már a harmadik vereséget kénytelen elkönyvelni a Dél-Korea elleni győzelem mellett. Az újabb méretes pofon után, négy fordulót követően ugyanúgy két pont a mieink „termése”, mint a szerbeké, s a két kínlódó alakulat hétfő délelőtt „ki-ki” mérkőzést vív egymással a csoporttovábbjutást jelentő negyedik helyért.