Magyar kápakirály
Ezzel együtt – na meg azt is figyelembe véve, hogy a britek, a németek vagy az olaszok medál nélkül távoztak az uszodából – kétségtelenül felemás a kép: a felejthetetlen teljesítmények mellett bizony akadtak szintén emlékezetes „alulteljesítések”. Az idő is szeszélyes errefelé – az olimpia előtt kiszámítható volt: heteken át esett, szünet nélkül… –, és az ember képtelen kalkulálni. Hol meg lehet gyulladni a tűző napon, hol meg reszketve fázik a delikvens, mint vasárnap is. A Tower Hill metrómegállóban például kevés híján tömeghisztéria tört ki, amikor a szerelvényekből kiömlő nép összetorlódott a kijáratnál, mert az elöl lévők megtorpantak az utcafronton, tekintve hogy a semmiből leszakadt az ég.
Ám a szétázott látogató fél órával később azon kapta magát, hogy ingujjban melege van, s a legszívesebben kiülne a Temze-partra sütkérezni. De az ötlet már megfogantatásának pillanatában kiérdemelte a komolytalan jelzőt. Egy ilyen napon… „Nem az ellenfelekkel kell foglalkozni, hanem csak azzal, hogy hibátlanul mutassa be a gyakorlatát” – magyarázta a nyugtalannak egyáltalán nem látszó Borkai Zsolt a North Greenwich Arena büféfolyosóján negyven perccel Berki Krisztián lólengés döntője előtt, és hozzátette: „Ez a selejtezőben sajnos nem sikerült neki”. A szer legutóbbi magyar olimpiai bajnoka (1988, Szöul) – na meg a MOB jelenlegi elnöke – elmondta még, hogy véletlenül sem akarta semmilyen módon befolyásolni a huszonhét éves „kollégát”, ezért nem kereste a társaságát az utóbbi napokban.
Szóba került, hogy a kétszeres világ- és hatszoros Európa-bajnok versenyző legnagyobb ellenfele az a brit Louis Smith, akit a helyi média lényegében előre elkönyvelt a szám győztesének. A kérdésre, miszerint a közönség vajon hatással lehet-e a bírókra, Borkai úgy felelt: „Ha megközelítőleg azonos produkciót nyújtanak, akkor igen. Úgyhogy jobbnak kell lenni, ez a megoldás.” Amúgy – Berki néhány nappal korábbi hibázása nyomán – váratlanul nem a topfavorit újpesti tornász foglalhatta el a jobb pozíciót a döntőben a magyarok közül: a KSI-s Hidvégi Vid a harmadik helyen kvalifikálta magát a fináléba, Berki csupán ötödikként. Igaz – hála a sportági szabályoknak –, a díszelőadáson mindenki tiszta lappal indulhatott.
Aztán amikor a nagy nyolcas fölbukkant a színpadon, húszezer néző pattant föl egy emberként a helyéről a lenyűgöző csarnokban, s az ováció persze – ekkor még –nem Berkiéknek szólt, hanem Louisnak és honfitársának, a mindössze tizenkilenc esztendős Max Whitlocknak. Fájdalom, a harmadikként a pódiumra lépő Hidvégit később sem lehetett ünnepelni, mert gyorsan leesett a lóról, s bár folytatta gyakorlatát, sejthettük, így senkit sem tud majd megelőzni. Whitlock viszont remek kunsztokat csinált, és látványos teljesítménye jutalmaként 15,600 jelent meg a neve mellett a nagytáblán, ami az addigi legmagasabb pontszám volt. Berki következett utána, nekem meg bevillant a tornász kollégámnak adott nyilatkozata, amelyben úgy fogalmazott a londoni gyakorlatról: „Remélem, az az egy perc lesz a minden”.
És „aminden” lett. A 6,9-es erősségről induló mozdulatsor közben a lelátón stroke-közeli volt az állapot, a pulzus 120-at vert, de odalent béke és határozottság sugárzott a magyar versenyzőből, aki éppen álmai álmát valósította meg úgy, ahogyan csak a legnagyobbak, a legtöbbre hivatottak képesek: hibátlanul. Miután leugrott a szerről, széles szájjal mosolygott, mert ő már tudta: megtette a tőle telhetőt. Jutalma 16,066 volt, de hogy ezért adnak-e olimpiai aranyat, az csak a sorban utolsó Louis ugyancsak bámulatos bemutatója után derült ki. A 7,0-ról rajtoló (vagyis eredetileg egyetlen tizednyivel „anyagerősebb” produkcióval jelentkező) brit is elégedetten nézett körbe, a tribünöket lényegében szétverte a tomboló tömeg, de még hátravolt minden tornaverseny legfeszültebb időszaka, az a – hozzávetőleg az örökkévalósággal egyenértékű –periódus, ami a pontok megjelenéséig cibálja az idegszálakat.
Aztán csak felvillantak végre a számok, s egy pillanatra egy emberként csendesedett el az aréna: 16,066! Holtverseny? A frászt! Berki fölugrott: ő a győztes, hiszen a kivitelre (vagyis a megvalósításra) egy tizeddel többet kapott, mint a rivális! Pelle István 1932-es, Magyar Zoltán 1976-os és 1980-as, valamint Borkai Zsolt 1988-as lólengé sgyőzelme után megszületett az ötödik magyar arany a kápakirályok versenyében. Tulajdonosa pedig – mint mindig – ezúttal is megható szerénységgel kezdett mesélni érzéseiről az alagsorban: – Nem fogom még föl igazán, mi is történt velem, de arra emlékszem, hogy majdnem elsírtam magam, amikor beléptem a csarnokba, és megláttam, mennyien jöttek szurkolni nekem.
Louist persze még jobban nyomhatta a teher, hiszen a döntő többség mégiscsak neki drukkolt, és azt kell mondjam: le a kalappal előtte, hogy ilyen körülmények között szinte a maximumot tudta nyújtani. Amikor vártuk a pontszámát, azt hittem, őt hozzák ki elsőnek, de szerencsére ami gyakorlatunk kicsit még jobban tetszett a bíróknak. Éppen akkor ment minden jól, amikor kellett; megcsináltuk, túl vagyunk rajta, sikerült, ennél nagyobb öröm nincs. A többes szám az edzőnek, Kovács Istvánnak szól? – kérdeztem az aranyérmét két kézzel szorongató bajnokot. – Hát persze. Ő pont ugyanannyit dolgozott ezért a napért, mint én, és éppen annyira az ő sikere is ez, mint az enyém. Ez a vasárnap mindkettőnk életének legboldogabb napja.
Még elmondta: az idén már biztos nem néz tornaterem környékére sem, majd elsietett a nemzetközi sajtótájékoztatóra, én meg kimerengve magam azon, hogy vajon nézni vagy hallgatni jobb-e Szilágyi Áron és Gyurta Dániel után Berki Krisztiánt is, ügettem-buszoztam ki az atlétikai stadionba, hiszen akadt ott is látnivaló, ráadásul tervbe volt véve egy újabb jelentősebb levegőbe csapás… Ám mielőtt a számunkra oly fontos ketrec felé vetődött volna a tekintet, jött a hír, hogy a birkózószőnyegen egy másik magyar szintén fölállhatott a dobogóra. Módos Péter pechjére az eseménydömpingben rá kevesebb figyelem jutott, pedig nem volt akármi, amit alakított.
A kötöttfogásúak 55 kg-os súlycsoportjában porondra lépő szigetvári versenyző az első meccsén az üzbég Tasmudarovon viszonylag könnyedén túljutott, ezután azonban az az iráni Szorjan nézett bele a szemébe, aki ötszörös világbajnokként érkezett Londonba. Vele nem is bírt a huszonnégy éves Eb-ezüstérmes, így reményként maradt számára a vigaszág. Ott a kirgiz Eralijevet gond nélkül verte, s már annak a tudatában lépett szőnyegre a dán Nyblom ellen, hogy ha nyer, bronzérmes. A medálról – mivel az első két felvonásban egyenlő állás alakult ki – a harmadik menet döntött, s amikor Módosnak a sorsolás nyomán akciót kellett bemutatnia a győzelemért, megpörgette az északi asztalosmestert. Már csak a szaltó volt hátra, meg persze az eredményhirdetés…
Sokkal kevésbé gondolhat vissza jó szívvel az olimpiára Bácsi Péter: a 74 kilós magyar keresztszalag-szakadást szenvedett az első, a litván Kazakeviccsel szembeni meccsén, s a gyors gyógyulás mellett mi másban reménykedhettünk volna: a folytatásban semmi váratlan nem éri már a magyar tábort. Ami egyébként a sérülésveszélyt illeti, azzal az Olimpia stadion felé igyekvő ugyancsak jó eséllyel számolhatott, hiszen olyan massza tartott a játékok központi létesítménye felé, hogy csak a vakszerencsének volt köszönhető, ha valaki ép tyúkszemekkel megúszta a caplatást. Az érdeklődés – azért ezt ismerjük el nagyvonalúan – elsősorban nem az általunk várt kalapácsvető döntőnek szólt, hanem annak, hogy ezen az éjszakán rendezték a számok számát, a férfiak 100 méteres síkfutását…
Viszont a „programozóknak” köszönhetően Pars Krisztián olyan felsrófolt hangulatú közönség előtt, olyan parádés miliőben versenyezhetett, amiért már megérte volna eljönni neki Londonba. De – mint tudjuk –ő egészen másért jött. A selejtezőből a legjobb eredménnyel kvalifikálta magát a tizenkettes fináléba, s amikor két napja odamentem hozzá megkérdezni, nem lesz-e súlyos hátizsák úgy beállni a dobókörbe, hogy odahaza mindenki győzelmet vár tőle, úgy reagált: „Már miért lenne az? Én is azt várok magamtól. Nagyon örülök, hogy összecsengenek az elképzeléseink.” Az egészséges önbizalommal nem volt tehát baj, a rokonszenvesen vagány nyilatkozat után már csak a forgásoknak és a dobásoknak kellett stimmelniük. És stimmeltek is az első két sorozatban.
Noha a szombathelyi atléta nem tudott a lélektani határt jelentő nyolcvan méter fölé kerülni, ő hajította a legmesszebbre a golyót. Nyitásként 79,14, másodikra 78,33 jelent meg a neve mellett, s mivel az olimpiai címvédő, szlovén Primoz Kozmus „csak” 78,97-tel jelentkezett be, a következő alkalommal pedig szétszaggatta „kalapácsával” a ketrec védőhálóját, a harmincéves magyar azzal a tudattal zárhatta a verseny első harmadát, hogy minden rendben. (Megjegyzem, vicces volt látni, amint őszülő halántékú, skatulyából kihúzott urak kísérleteznek hosszú perceken át a szerencsétlenkedésük nyomán mind ramatyabb állapota kerülő szerkezet megszerelésével. De előbb-utóbb azért sikerrel jártak…)
Nemkülönben Pars a harmadik szériában. Üvöltésének erejéből és rendkívül komolyan veendő ökölrázásából arra következtethettünk, hogy na, ezmár tényleg nagy lesz, s tessék: tényleg az lett. A golyó 80 méteren és 59 centin át repült, úgyhogy ha hátra még nem is dőlhettek az érte szorítók, fújhattak egyet. Főleg azok után, hogy a két nagy ellenfél közül Kozmus ezúttal a kör peremére lépett rá, s kapott piros zászlót, a japán Murofusi meg 78,71-gyel csupán a harmadik helyig kapaszkodott föl. Az újabb nekirugaszkodások során az ázsiai nem tudott javítani, a szlovén – a változatosság kedvéért – megint érvénytelen kísérletet tett, s a szólításáig az időt laza sprintekkel múlató magyar 79,70-et ért el, ami az addigi második legnagyobb dobás volt, de számára nem osztott, nem szorzott. És első kiadásunk lapzártája előtt derült ki: két Krisztián is kérheti a hazai hatóságoktól: névnapjának dátumát augusztus 5-re szíveskedjenek módosítani. Pars ugyanis megnyerte a kalapácsvetők versenyét Londonban.
