Ez a „mindent megtevés” azóta foglalkoztat, amióta Wu Minxia (Vu Min-hszia) kínai versenyző megnyerte a 3 méteres szinkronugrást, s kiderült, hogy amíg ő készült és mindent megtett, elhunytak a nagyszülei, az édesanyja pedig rákos. Vigyázat, nem tragikus hirtelenségről van szó, amiről mi se tudjuk, hogy a döntő előtt meg szabad-e mondani az érintettnek, hanem hogy Wu Minxia nagyszülei tavaly haltak meg, és az édesanyja nyolc éve rákos. Hogy érdemes-e így, ilyen körülmények között.

Kína, mint tudjuk, velünk ellentétben nem félázsiai ország, hanem egészen az, s mi egyelőre csak tendálunk felé, de már azért ennek megfelelően figyeljük minden rezdülését, példának okáért, hogy olimpiák előtt a kormány sporttáborába küldik a versenyzőt, s hermetikusan elzárják nemcsak a nagyvilágtól, de a családjától is. És nem is csak verseny előtt, hiszen egész fiatalságukat sporttáborba zárják, Wu Minxia is tíz éve nem él a szerettei között, a hazáját szolgálja. Hogy a haza szolgálata és a normális élet miért üti egymást, mi még nem értjük, de nyilván majd meg fogjuk érteni, s tán még a zsigereinkbe is beépül. És megint vigyázat: Kína nem Észak-Korea, ahol az olimpiai győztes a mennybe megy, sőt még hűtőszekrényt is kap a Kedves Vezetőtől, a vesztes viszont lágerban végzi, és akkor még olcsón megúszta.

Nem, ez itt Kína, tehát nem a dekadens és halódó nyugat-európai kultúra, hanem maga a fegyelem és az erő, amelyről tudjuk, hogy a társadalmi összefogás egyetlen hatékony forrása, „ami persze nem zárja ki a konzultációt, a vitát és a demokráciát, de kell egy központi összefogás, ami az ország történelmi tapasztalataiból is levonható”. Aki nem érti a különbséget a pusztuló Nyugat sérelmére, az nézze meg újra a pekingi és a londoni olimpia megnyitóünnepségét, a különbségben minden benne van. Sajnos az én lelkem a halódó Nyugat ópiumával van, úgy fest, végleg megmérgezve. Nekem ne legyen senki olimpiai bajnok olyan áron, hogy nem mondják meg neki a világot, benne a szerettei halálával, szülőanyja kínjaival.

Pláne ne legyen ilyen áron példakép az ifjúság előtt, hiszen milyen példa a kínai szinkronugróé, már persze túl azon, hogy kellenek-e egyáltalán példaképek az ifjúságnak, miért nem elég, ha hagyjuk, hogy szépen és magától értetődőn kibontakozzanak. Én már azt se értem, hogy például Joó Abigél, aki kiugrott, porcleválásos térddel, sebészi értelemben rokkantként versenyzett tovább a sérülése után, miért nem csak szimpla hős, erkölcsi győztes, miért kell – ahogy olvasom – a hétköznapokra is követendő például szolgálnia a feltörekvő magyar ifjúság előtt Azonnal orvost, mondanám ortodoxul Joó Abigél kiugrott térdét látva az utcán, egyszersmind elismerve azonban, hogy elképzelhető olyan országos modell is, amelyben egyáltalán nincsen egészségügy, és akkor mindnyájan Joó Abigélként ugrálunk fél lábon életünk végéig.

Nyilván ebben a hozzáállásban benne van az ember kora is, hogy már időjárás nélkül is beáll a derék, sajog a térd, jönnek a mindenféle nyavalyák, de főképp, hogy az ember végtelenül és arcátlanul irigy. Nem a toronyugróra vagy a trambulinosra, hogy hűha, mikre képesek ezek a levegőben meg a gumiasztalon, de már a diszkoszvetés sapkás mérőembereit is ki nem állom, hogyan bírnak olyan könnyedén és sallangmentesen lehajolni, hogy lemérjék a távot. Így aztán nem csoda, ha az olimpia összes sporthírét felülírja az emberben az a hírügynökségi jelentés, miszerint Usain Bolt, az élő legenda, atlétaikon, a felkészülés során is le-legurít pár korsó jó hideg ír sört. Az embernek kedve volna száz métert lefutnia örömében.