Kézzel játszott labdajáték engem már ritkán kápráztat el, de csütörtökről péntekre virradóra visszatért a kisgyerekkorom a Fővárosi Nagycirkusszal meg a színes hirdetésekkel, hogy Pesten lép fel a Harlem Globetrotters. Nem is a reklámokkal: a filmhíradóval. Amelynek hajdanán külön mozija volt a Dohány utca és az akkori Lenin körút sarkán, szemben a Hungária, vagyis a New York kávéházzal. (Harlem és New York: passzol egymáshoz, mint Meadowlark Lemon és Wilt Chamberlain, a Globetrotters két halhatatlan sztárja.)

Szóval, kölyökként a Híradó Filmszínházban bámultam a csíkos nadrágos, vidám virtuózokat, most meg a tévében a kosárlabdás artisták huszonegyedik századi utódait, a Dream Team tagjait. Másképpen is visszajöttek az ötvenes-hatvanas évek: az embernek dúdolni támadt kedve, hogy „dream, dream, dream” – tudják, az Everly Brotherstől –, mert arról, amit az amerikai férfi kosárlabda-válogatott művelt, más aligha mondható: maga a csoda. (Tisztelettel javaslom a Miracle Team elnevezést.) Meccsértéke éppen annyi volt a dolognak, mint annak idején a bohókás harlemi show-nak, hiszen az ellenfélnek nevezett nigériai együttes 73 pontra 156-ot kapott, ám ugyanúgy magával ragadott az egész, ahogyan a régi idők „világjáróinak” műsora.

Százötvenhat pont, az nyilvánvalóan világcsúcs egy olyan sportágban, amelyben nincs hivatalos világrekord. Peterdi Pál jut az eszembe, aki azt írta a – történetesen – szintén amerikai Bob Beamon 1968-as olimpiai távolugrásáról: „890 centi. Az annyi, mint ez a szoba itt meg az a szoba ott, és hozzá a gang tekintélyes része.” És milyen százötvenhat pont! Merthogy nyolcvanhét pont triplából adódott össze.Carmelo An thony egymaga bevágott tíz hármast; a néző minden kétség nélkül feltette magában, hogy ez a labdazsonglőr a körfolyosóról is rendre betalálna.

Közben Kobe Bryant és LeBron James a kispadon kuncogott, mert a gyűrűk másik két ura alig több, mint tíz percet töltött a pályán. Kevin Durant és Russell Westbrook nagyjából negyedórányi játékengedélyt kapott Michael Krzyzewskitől, aki a világ legszerencsésebb szakvezetője, mert rossz húzása még véletlenül sem lehet.

Akár Tyson Chandlernek, Chris Paulnak, Deron Williamsnek – bárkinek – mondja, hogy „menj be!”, az bejön. Gyenge pont nincs, csak tizenkét extraklasszis van, aki a palánk alól folyton – és jó messzire – hátrapasszolja a labdát, hogy ne egyszerű kosárral, hanem hárompontossal záruljon az akció. Legközelebb talán nem a triplára, hanem a zsákolásra „mennek rá”. (Az sem lesz kisebb attrakció. ) Merthogy azt csinálnak, amit akarnak. Egyszerre sportolók és művészek, társulatuk jelvénye öt részből állhatna: kosár, labda, Broadway, Hollywood, Oscar. A szoborból harminchattal kell számolni: tizenkettővel, triplán...

LeBron James és Kobe Bryant a kispadon