Az olimpia különleges – vagy inkább kivételes – lelkiállapotot kíván a sportolótól. Szilágyi Áron maga is megmondta: azért tudott a kardozók dobogójának tetejére érni, mert pszichésen a mezőny fölé nőtt. 

De mi történik azokkal, akik képtelenek mentálisan éppen akkor csúcsra járatni magukat, amikor az a legfontosabb lenne? Mi más: elköszönnek szépen, ám alkalmasint oly gyors a búcsú, hogy „megmelegedni” sincs idő a csarnokban. Egy mérkőzés, és vége, négy év megfeszülés után néhány perc, és oda minden. A sűrű program, a kényszerű időkorlátozások nyomán kieséses rendszerben kiírt versenyeken ma már nincs mód a javításra, ám e tekintetben alaposan elütnek egymástól a „meccselős” egyéni sportok és a csapatjátékok.

Bizonyság volt erre a ködös, viharos londoni szerda is, amikor gyorsan elfújta a szél honfitársaink – e tekintetben – kevéssé szerencsésen sportágat választó többségét, akik mostantól ráérnek sétálgatni a Temze-parton, esetleg bekukkantani a játékok idején is csak hosszú, tömött sorokban megközelíthető British Museumba, átsétálni a Tower híd hatalmas öt karikája alatt, vagy éppen szurkolni a „kollégáknak”, hogy ne jussanak az ő sorsukra.

VÍVÁS

Ott volt mindjárt a vívóteremben Imre Géza, akire csak részben igazak az előzőek, mivel neki legalább két jó órája volt. Persze pezsgőt még nem bontott, amikor – a párbajtőrmezőny legidősebb versenyzőinek egyikeként – 15:8-ra „felnyársalta” a részvevők legfiatalabbját, a tizennyolc éves marokkói El-Hauarit. Ám a dugó később sem röpült. Sőt...

A hamisítatlanul skandináv hangzású névvel büszkélkedő, norvég Bartosz Piasecki húzta ki magát vele szemben a páston a bemutatáskor, akiről azt gondolhattuk, megtette a magáét Londonban azzal, hogy többször szúrta meg a nála jóval esélyesebb Grumier-t, mint ahányszor a francia őt. De a nyolcaddöntőre rendelt rivális nem érte be ennyivel. Ha a harminchét esztendős – rutintalannak tehát nem mondható – Imre támadott, a legritkább esetben talált; ha az északi jött előre, a magyar elvétve hárított. Kívülről kilátástalannak látszott a csata – amelynek során 5:4-ig volt szoros az állás, majd a világranglistán mindössze 47. norvégnak minden sikerült, a lajstromban 9. magyarnak semmi –, később aztán kiderült: belülről is.

A vége 15:7-es, rém sima vereség után lett, s annyi privatizálás talán belefér, hogy Gézát másfél évtizede ismerem, meg is fordulunk olykor egy társaságban, úgyhogy van mivel összevetnem a hétköznapi fizimiskát a szerda délutánival. Az olimpiára korát meghazudtolóan kisimult tekintetű, gyerekarcú fiatalember indult el, a csörte után az interjúzónába fáradt arcú öregember baktatott a földet bámulva.

„Semmi nem jött össze, tehetetlen voltál...” – vetette fel a végsőkig elkeseredett sportolónak egy riporter, mire Imre annyit tudott kipréselni magából, hogy „ennyi, ennél többet én sem tudok mondani”. Újabb kósza próbálkozás következett arra vonatkozóan, hogy vajon a mostani volt-e az utolsó fellépése, ám a válasz majdnem ugyanolyan lakonikusra sikeredett: „A jövő évi vb-t még beterveztem, de ezek után fogalmam sincs, mi lesz.” E ponton megtörni látszott a tartás, néhány másodperces szemdörzsölés következett, s a médiadolgozók „kegyeleti” okokból jobbnak látták, ha egy kézfogás kíséretében elbúcsúznak a versenyzőtől.

Imre távozásával egyébként véget ért a magyar vívók olimpiai programja, a csapatviadalok már honfitársaink nélkül zajlanak. Kamuti Jenőnek, a sportági delegáció vezetőjének sincs már több feladata, de egy utolsót azért még kapott. „Szilágyi Áron aranyérme nem fedi el a magyar vívósport gyengeségeit, ugyanakkor visszaadta a reményt: a jövő talán méltó lesz a múlthoz” – vonta meg a mérleget, s amikor itt tartott, a kívánatos dramaturgiának megfelelően odatoppant Szilágyi, aki erőteljes kézrázások közepette egy csókot is kapott a homlokára a „főnöktől”.

CSELGÁNCS

A tatamin nem divat a puszilkodás, és ezúttal amúgy se lett volna rá ok. Noha két magyar is érdekelt volt az ExCel-központban, ketten együtt nem nyertek egyetlen meccset se.

Madarász Tamás esetében ez nem nagy csoda, hiszen néhány hónapja még azt tervezte, hogy önkéntesnek jelentkezik az olimpiára, és segítőként éli át az élményeket, miután a dzsúdóruhát felakasztotta egy szép nagy fogasra, amelyről nem is volt szándékában levenni azt. A 90 kilós debreceni diszkós valamikor a nyár elején értesült róla, hogy valami csoda folytán mégiscsak londoni kvótához jutott, úgyhogy nagy erőkkel nekifogott a felkészülésnek (közben nyilván szólt a szervezőknek, hogy köszi, mégsem megyek forgalmat irányítani), de a jelek szerint nem sikerült tökéletesre a zaklatott ráhangolódás: ipponnal kapott ki az üzbégek Ázsia-bajnokától, Dilsod Csorijevtől.

Mészáros Anettől csöppet többet vártunk, mint a részvétel elsődlegességét szem előtt tartó sporttársától, csakhogy a 70 kilogrammos súlycsoportban szereplő, térdsérülése miatt háromnegyed éve nem versenyző, korábbi sokszoros vb-érmes, Európa-bajnok az égvilágon semmit nem tett a győzelemért a német Kerstin Thielével szemben. Nem túlzó a fogalmazás: az események száma tényleg nulla volt a meccsen (ehhez persze kellett a túlmozgásosnak szintén nem nevezhető ellenfél is), így aztán bírói döntés határozott a továbbjutóról, és az nem az ultrapasszív Mészáros lett.

ÚSZÁS

Viszont igen mozgalmas estével kalkuláltunk az uszodában. Az augusztus elsejei dátumot minden valamire való hazai sportbarát jó előre bekarikázta a naptárában, mondván: ha valamikor, hát most aztán fix, hogy 1-es lesz a 200 méteres férfi mellúszás magyar szereplője mellett a célba érkezés után.

Az előzmények vegyesek voltak: a távolabbiak rendkívül biztatóak, a közelebbiek óvatosságra intőek. Gyurta Dániel – ha jól sejtem, a neve említése nélkül is tudta mindenki, hogy róla van most szó – a pekingi olimpiai ötödik hely óta minden világversenyen „lefürödte” a mezőnyt: győzött a 2009-es, római vb-n, nyert egy évvel később, a budapesti Eb-n, megvédte világbajnoki címét a rá következő esztendőben, Sanghajban, és senki nem volt képes elékerülni az idei, debreceni kontinensviadalon sem. Aztán itt, Londonban remekelt a kiegészítő számaként jegyzett 100 méteres távon – úgy lett negyedik, hogy országos csúcsának köszönhetően a jó ideig legyőzhetetlennek hitt japán Kitadzsimát is megelőzte –, a 200 középdöntőjében viszont csak a második legjobb időt érte el. A tetejébe egy brit, bizonyos Michael Jamieson volt gyorsabb nála tizenkét századdal, ami – figyelembe véve azt, hol is vagyunk éppen – azzal együtt sem volt egy öröm, hogy tudjuk: ez nem futball vagy kézilabda, ahol a hazai pálya kellemesen lejtős lehet.

Az athéni játékokon tinédzserként világszenzációt okozva ezüstérmes – az után pedig a népszerűséget nehezen feldolgozva két esztendőn át eredménytelen, s már-már leírt –, most huszonhárom éves mellúszó trénere, Széles Sándor is mértéktartó volt, amikor a második szakasz után az esélyekről kérdezték. „Jamieson nagyon megy, de úgy láttam, maradt még tartalék Daniban.”

Nos, Gyurta „csak” másodikként érkezett ötven méterhez Kitadzsima mögött, s nem változott a sorrend féltávnál sem. A harmadik hosszon aztán következett a hagyományos tempóváltás, s az utolsó fordulónál már a magyar vezetett, ám a hajrában begyújtotta a rakétákat Jamieson. Méterről méterre közelítette meg Danit, ezt már képtelenség volt ülve nézni: állt az egész uszoda, a háromnegyed része meg torkaszakadtából tolta volna előre a britet. De nem kellett tolni, jött ő magától is... Gyurta azonban előbányászta végső energiáit, visszaverte az attakot, s ha csak centikkel is (pontosabban: tizenöt századdal), előbb érintette meg a falat ellenfelénél. Majd fölnézett a táblára, s ott virított az a bizonyos 1-es a neve mellett, meg villogott még egy fontos információ: 2:07,28, világcsúcs!

Hátravetette a fejét, és üvöltött, ahogy a csövön kifért. Eddig álmodta az álmot, de most már az valósággá vált. Eljött a beteljesülés: élete legfontosabb bő két percében nyújtotta a legtöbbet, akkor csinálta meg a kunsztot hibátlanul, úgy, ahogyan előtte még senki, amikor a díszelőadás zajlott.

A sajtótribün kakasülőjéről kettesével véve a lépcsőfokokat rohanok az interjúzónába, de a kijárattal szembeni büfénél már ott áll Széles Sándor, kezében egy üveg sörrel, és fejhangon kiabálja bele a világba: „Megvan,megvan!” Molnár Zoltán MOB-főtitkár úgy mosolyog mellette, mint egy alsós kisdiák a bizonyítványosztás után, de vajon mit mond a főszereplő?

„Végtelenül büszke vagyok az olimpia bajnoki címre, a világrekord pedig mindennek a teteje, de a legnagyobb büszkeséggel az tölt el, hogy az Athént követő gödörből ki tudtam mászni, és megmutattam mindenekelőtt magamnak, továbbá mindazoknak, akik kételkedni kezdtek bennem és az edzőimben, s persze az egész világnak is: képes vagyok elérni a célt, amelyet kitűztem magam elé. Elmondhatatlanul jó érzés, hogy meg tudtam valósítani a gyerekkori álmomat.”

Beszél még arról, hogy a hajrá legnehezebb pillanataiban, amikor már mindene fájt, csak a családjára gondolt; arról, hogy Széles, valamint másik két trénere, Kovácshegyi Ferenc és Virth Balázs zsenialitása nélkül sosem jutott volna föl a csúcsra; s arról, hogy először Széchy Tamás jósolta meg neki az olimpiai aranyat. „Köszönök nekik mindent, és kérem, hogy senki ne feledkezzen meg róla: ez a siker az övék is” – mondja, ám ekkorra párássá kezd válni a szempár, úgyhogy gyorsan rákérdezek: és mikor lesz a nagy mulatás?

„Az öcsémnek még hátravan az ezerötszáz gyors, nekem meg a vegyes váltó, mostantól ezekre koncentrálok” – mondja, és már csak kézszorítás (na, nem az a kutyafuttában-féle, hanem a jó pár másodpercig kitartó) van hátra, részemről pedig egy jelentősebb sóhaj meg valami katarzisszerűség, de már egyedül, odakint, a levegőn.

Ugye, elnézik nekem, hogy az uszoda további történéseiről most csak annyit mondok: Jakabos Zsuzsanna hetedik lett a 200 m pillangó döntőjében, Cseh László – Ryan Lochte mögött és Michael Phelps előtt – másodikként jutott a 200 m vegyes csütörtöki nyolcas „végjátékába”, míg a klasszikus számot, a férfiak 100 m-es gyorsát az amerikai Nathan Adrian nyerte.

És – bár megkésve – én is követem Széles példáját. Egyelőre nem az olimpiaibajnok-nevelésben, hanem az ünnepélyes sörivásban.

Arany ember