Közelebbről: márpedig a magyar férfi válogatott megnyeri a londoni olimpiát is.

Hogy ezt mire is tetszik alapozni? – tehetik fel most (elmeorvosok higgadtságával) a körülbelül obligát kérdést, minek nyomán nekem valamiféle überracionális magyarázattal kellene előállnom, hogy tudniillik így az emberfórok, úgy a sydney-i két vereség, emígy Kásás, amúgy... Azzal mégsem hozakodhatok elő, hogy tudniillik szombat éjszaka felnéztem valami papírhalmazból, és kissé vöröses szemmel, afféle ál-Nostradamusként azt mondtam szerkesztőtársamnak: te, apám, ez a Szilágyi gyerek holnap megnyeri a kardot; meg, az anyja jó istenit neki. Mert ha én ezzel itt tisztelettel előhozakodom, akkor önök, akik e dolgozaton szenvedik át magukat éppen, joggal mondhatják, hogy mi a túrót fényezi magát a szerző ezzel a Szilágyival összefüggésben, különben is, hehehe, ha igaz is ez a, hehehe, meseszerű sztori, a bevezetőben a pólósokra volt kifuttatva a konklúzió, tessék szíves lenni arra kanyarítani a matéria vezérfonalát.

És én kanyarítanám, ha tudnék egyetlen megveszekedett érvet felhozni arra, hogy ez a csapat sorozatban negyedszer is behúzza a cuccost.

De tényleg nem tudok.

S hát lássuk be: pillanatnyilag nem is lenne mit előszedni.

Volt ez az izé, ez az első mérkőzés a vérben forgó szemű szerb legényekkel, akik a sok aranyukat elcserélnék egy darab olimpiaira; csőd. S láttuk ezt amontenegróiak ellen elővezetett, hm, kicsit jobb izét, amely iksz is lehetett volna, ha... (Ilyenkor szokták írni, hogy na de a sportban nincs „volna”, de legfőképpen nincs „ha”, ám én ettől a fordulattól frappánsan eltekintenék; pláne, hogy legyenek kedvesek olyan élethelyzettel/szituációval megkínálni, amelyben a feltételes módot, hopp, konkrétan befejezett múltként lehetséges értelmezni.)

Tehát van itt kettő zakó.

Meg van itt minden; pontosabban nincs. A válogatott kissé motiválatlanul, afféle „úgyis behúzzuk” alapállásból járatja a zsét; a kapitány nyugdíjas bácsiként ingat fejet a parton, mint akinek most szóltak, hogy hiába rendelte meg, csak a jövő héten hozzák télire a szenet; s egyáltalán, nincs semmi, amibe bele lehetne kapaszkodni, csak a ciki van, a mérhetetlen ciki van.

Egyelőre.

Lévén, hogy az érintettek ezt az írásfélét jól elolvassák, borzalmasan felhúzzák magukat a megállapításokon, különösen a motiválatlanságon meg a szénre váró bácsin – egyebekben: a megannyi pompás, szakértő kritikán –, s úgy felpofozzák a románokat, a briteket meg az amerikaia kat, hogy aztán a negyedmeg az elődöntőben szinte masírozást rendeznek, a fináléban pedig, tyuhéj, ott pedig!

Én meg utána csak idebökök, s azt mondom: ejha, hiszen magam ezt előre jeleztem.

Nagy örömömben meg veszek egy karikás ostort és két bő gatyát.

Murányi András, a Nemzeti Sport főszerkesztő-helyettese