Tizenkilencre váltó Phelps
Felemelő volt látni – és persze az olimpia súlyát is mutatja –, hogy hétfő éjjel vagy háromnegyed órán át vendégeskedett a kínaiak és a japánok mögött bronzérmes brit férfi tornászcsapat a BBC 1-es csatornáján. A riporter szuperlatívuszokban lelkendezett, az eredményt kommentálók hősökké faragták a fülig érő szájú főszereplőket, az ember meg elgondolkodott: ha egy ilyen szép nagy országban ekkora feneket kerítenek egy harmadik helynek, akkor azt pláne illik kellőképpen megbecsülni az amúgy kizárólag aranyszámolásra szakosodott kisebbekben is.
Ennek a szép nagy országnak a szép nagy fővárosában egyébként nemcsak a bronzérmet, hanem a szabályokat is különleges becsben tartják az olimpia alatt: a játékok hivatalos járművei számára fenntartott sávokba például eszükbe nem jut „átlógniuk” a hosszú, tömött sorokban autózóknak: magam az Olimpiai Parktól Wimbledonig vezető, fél Londont érintő szakaszon egyetlen kóbor törvényszegőt sem láttam, noha a hírek szerint nem a Piccadillyn történő nyilvános megkövezés a büntetése a renitensnek.
S ha már az ötkarikás rendelkezéseknél tartunk, említsünk meg egy szabályt erősítő kivételt is a nem fontos, de érdekes kategóriából. Noha először heves ellenreakciókat váltott ki a szaúdi cselgáncsozónő – a már első hallásra fülbemászó nevű Vodzsan Ali Szeraj Abdulrahim Saherkani – bejelentése, miszerint a dzsúdóruhán kívül fejkendőt is kíván viselni a tatamin, a friss hír szerint a NOB beadta a derekát, és engedélyezte, hogy a muszlim versenyző eltakart frizurával rugdalhassa, ráncigálhassa leendő, hozzá hasonlóan plusz 78 kilós ellenfeleit.
A hithű ázsiai versenye csak pénteken lesz, de aki nem bírta ki addig fejfedőt viselő sportoló látványa nélkül, annak nem kellett egyebet tennie, csupán ellátogatnia kedd délelőtt a vízilabda-uszodába.
Igaz, honfitársainknak, akik szép számban jelentek meg az „égbe nyúló” tribünön – tennék rá néhány fontot a William Hill fogadóirodában, hogy ekkora uszodában még soha nem rendeztek pólótornát –, ezúttal sem volt részük sok örömben a háromszoros olimpiai bajnok férfiválogatott teljesítményét szemlélve. A szerbek elleni – a visszafogottabb értékelések szerint akadozó, a szókimondóbb véleményalkotók megfogalmazásában minősíthetetlen – produkciónál ugyan összehasonlíthatatlanul jobbat nyújtott Kemény Dénes szakvezető csapata, ám a második, Montenegróval vívott meccsnek is vereség lett a vége.
A mérkőzés derekától kezdődően akarva-akaratlanul a pekingi játékok elődöntőjének emléke villant be. Akkor a második negyedben már 6:3-ra vezetett a délszláv együttes, de a kapitány húzott egy nagyot: Szécsi helyére Gergelyt küldte a kapuba, s az utolsó ember bizonyos értelemben elsővé vált, a találkozót pedig megfordította a magyar garnitúra. A vége meg – ki ne tudná? – aranyérem lett.
Most a harmadik nyolc perc elejéig kellett várni – illetve: várta a fene… – az ellenfél háromgólos vezetésére s a parton meglehetősen töprengő ábrázattal le-föl baktató kapitány megint csak lecserélte a labdával szorosabb ismeretséget nem kötő Szécsit. Ráadásul a helyét elfoglaló Nagy Viktor két védéssel nyitott, úgyhogy volt szépen deja vu. De csak egy darabig. Mert az addig is bántóan szellős védekezés alig-alig javult, s hiába loholt a magyar válogatott folyamatosan az első meccsét az amerikaiak ellen szintén elbukó rivális után, legföljebb megközelíteni tudta, utolérni egyszer sem. A „félidőben” 6:5-re, a harmadik felvonás végén 9:8-ra vezettek a tavasszal még a Vasast erősítő Brguljan vezérelte montenegróiak, s egyenlíteni a kissé zaklatott utolsó periódusban sem sikerült. Pedig 11:10-nél labdát szereztek a magyarok, s még több mint egy perc hátravolt a játékidőből, csakhogy Varga Dénes előbb a kapufát, majd az utolsó pillanatokban Scsepanovics kapust trafálta telibe.
Az öltöző felé igyekezve Nagy Viktor csöppet sem látszott elkenődöttnek. Azt mondta, már lényegesen biztatóbb volt a játék, mint a nyitányon, s Kásás Tamás is hasonlóképpen vélekedett, csak líraibban fogalmazott: „Ilyen vereség után azért bele lehet nézni a tükörbe”. Kemény Dénes sem látta másként, ugyanakkor a múltban jóval gyakoribb győzelmeket követő mondatát idézte saját magától: „Az eredményjelző sosem hazudik”. Majd hozzáfűzte: „Amíg negyedenként legalább egy góllal megajándékozzuk a másik csapatot, addig hiába lövünk tízet, senkit nem fogunk megverni. De még semmi nincs veszve, most egyetlen feladatunk van: készülni Románia ellen.”
Vízből vízbe, de mondhatnám, hogy cseberből vederbe vezetett a kézilabdázók Dél-Korea elleni győzelméről az időbeli átfedés miatt lemaradó tudósító útja, ám Wimbledont – még ha eső áztatta is éppen – vedernek nevezni azért nagy-nagy tiszteletlenség volna. Az egyetemes sporttörténet szentélyeinek egyike a londoni játékokon ugyancsak kultikus létesítmény, amolyan zarándokhely (és nem azért, mert egy teljes órányi buszútra fekszik az olimpiai központtól), ahová muszáj elbumlizni már csak azért is, mert ezekben a napokban olyasmit látni, amit máskor soha.
Például kék mezben Novak Djokovicsot és ugyanolyanban ellenfelét, Andy Roddickot, noha az angol nyílt teniszbajnokságon ősidők óta kötelező a fehér viselet. Az olimpia kedvéért azonban más hagyományt is felrúgnak az All England Lawn Tennis and Croquet Clubban. Egyebek mellett azt, hogy a férfiak mérkőzései két nyert játszmáig tartanak csupán. (Az ötkarikás részvételről az utolsó pillanatban lemondó Rafael Nadal nem mulasztotta el megjegyezni: „Ezzel az erővel kaszinózhatnának is a fiúk; akkor is szerencsejátékot játszanának, az olimpián is azt fognak”.) Továbbá – és ha valami, akkor ez tényleg fölháborítja a tradíciókra igen kényes angolokat – hogy az All England törzstagjai a játékok idején nem kortyolgathatják délutáni teájukat saját klubépületükben, mert kipaterolták őket az edzőpályákra.
Ráadásul délután – amikorra Babos Tímea, a torna legfiatalabb játékosa 6:1, 6:1-re, meg sem izzadó ellenfelének talán a zuhanyt is megspórolva kikapott a német Kerbertől, így elbúcsúzott a második fordulóban – leszakadt az ég a délnyugati kerületben, úgyhogy a teáscsészéket sem volt ajánlatos a szabad ég alatt hagyni. A lelátókról elspriccelő, a pályák közti sétányokon feketéllő tömeg szerencsésebb fele behúzódott az ajándékboltokba meg az éttermekbe, a még szerencsésebbek meg bevették magukat a tető alá menekített centerpályára, ahol a szürke hétköznapon előbb Venus Williams oktatta a kanadai Wozniakot (6:1, 6:3), aztán jelentős lelátói papírzászló-lengetés, tapsvihar és fejhangon való üvöltés mellett a skót (azaz brit, tehát hazai) – nem mellékesen: Federerrel nemrégiben ugyanitt döntőt játszó – Murray húzta végig a füvön a finn Nieminent (6:2, 6:4), majd az előzetesen a nap rangadójának hitt mérkőzésen Djokovics alázta porig a szebb napokat látott Roddickot (6:2, 6:1).
De ekkor már muszáj volt indulni, mert akadt vizes műsorszám este is. A Tsonga–Raonic találkozó, döntő szettjét (25:23) amúgy se nagyon lehetett volna kivárni...
Cseh Lászlónak az éjszakája volt hosszú: hétfőn már a második számában – ezúttal 200 m pillangón – nem jutott döntőbe. Az éj folyamán lakonikusan értékelte teljesítményét: „Sz... volt az egész.” Ehhez fölösleges bármit hozzátenni, mert azt, hogy „jól láttad, kedves Laci”, rém illetlen volna. Úgyhogy inkább csak annyit, bízzunk benne: a csütörtöki 200 m vegyesre összekapja magát, és – éremről a történtek után aligha érdemes beszélni – legalább a nyolc közé bejut, búcsúképpen Londontól.
A gigantikus méretű – a korábban méltatott pólóuszodánál háromszor-négyszer nagyobb – létesítményben egyébként „világított” néhány szabad szék, de ezen nincs mit csodálkozni: reggel azt láttam a tévében, hogy 95 fontért (alsó hangon számolva 34 ezer forintért) kínálták eladásra a legolcsóbb jegyet a megmaradtak, visszaadottak közül...
Hosszú Katinka viszont – komoly dilemmát követően – úgy döntött, hogy nem adja vissza a „belépőjét”, amelyet a 200 m vegyes döntőjére harcolt ki magának. Amiért egyáltalán fölvetődött benne a különös gondolat: nem egészen háromnegyed óra volt a különbség a 200 m pillangó és az említett szám döntője között, ráadásul visszalépésével bejuttathatta volna a végjátékba a kilencedik időt elérő Verrasztó Evelynt. „Az ember életében ritkán adódik alkalom olimpiai döntőben úszni” – kommentálta elhatározását, és ehhez sem tudok semmi okosat odabiggyeszteni, legföljebb azt: valóban, nekem például még egyszer sem sikerült...
Szóval, mondom, nem stresszelt, mert az igazán pikáns – vagy inkább tragikomikus – szituáció lett volna, ha a döntős számáról lemond egy másik kedvéért, amelyben viszont kiesik... Márpedig kiesett pillangón, miután 2:07,69-e csak a kilencedik helyre volt jó (vagy rossz). Továbbment viszont Jakabos Zsuzsanna, aki a második futamban mindvégig tartotta a tempót a mezőnnyel, s ott (2:06,82-vel) harmadikként, a középdöntő összesítésében pedig – kellemes meglepetésre – az ötödik helyet szerezte meg. Egyelőre Gyurta Dániel sem dőlhet hátra: a 200m mell favoritja nagy csatában – a tőle megszokott módon, a hajrában kapcsolva a hatodik sebességbe – megnyerte futamát a brit Willis előtt, ám a másik középdöntőben a szintén hazai környezetben úszó Jamieson 12 századdal gyorsabb volt nála. A 4-es helyett marad szerdára az 5-ös pálya, de ha az érdemjegy is hasonló lesz, egye fene!
A sorban ismét Hosszú következett a sokat emlegetett 200 m vegyesen, produkcióját azonban leginkább annak igazolásaként lehetett felfogni, hogy miért is meditált az induláson. Nincs értelme nagy lére ereszteni a látottakat: úgy lett nyolcadik 2:14,19-cel, hogy egy pillanatig sem volt köze a verseny lényegi részéhez.
A 4x200 m-es férfi gyorsváltótól – Kozma Dominik, Cseh László, Bernek Péter, Kis Gergő összetételben – már az is elismerésre méltó volt, hogy bekerült az elitbe, az ottani utolsó hely pontosan megfelelt az erőviszonyoknak, miképpen az is: az utcahosszal győztes amerikaiak visszavágtak a franciáknak a feleekkora távú stafétában elszenvedett vereségért. Ezzel Michael Phelps „király” – akit a 200 m pillangó Cseh (és más magyar) nélküli döntőjében megint megvertek: bár a tribünről úgy látszott, az amerikai ér hamarabb a falhoz, a táblán a húszéves dél-afrikai Chad Le Clos neve mellett jelent meg az 1-es szám – újabb sporttörténelmi ponthoz érkezett: ezüstjével és a váltóban szerzett aranyával az olimpiai medálok tekintetében megelőzte a 18 nyakbavalóval mindeddig csúcstartó, hajdani szovjet tornásznőt, Larissza Latinyinát, s immár egyedüliként ücsörög a rekordok összes létező trónján.
Talán az idők végezetéig.
