A svájci fiatalembert még Twitter-felhasználóként is törölték. Nyoma sem maradt. Írmagja sem, mondhatnánk, de errefelé, ahol azért szinte mindig történik valami, például náci háborús bűnösök flangálhatnak velünk szemben a Moszkva, pardon, a Széll Kálmán téren, ilyet még viccből sem ír az ember, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy Michel barátunk erről az olimpiáról végképp kiírta magát.

Aztán azon a napon, amikor odakünn szinte semmi nem történik, kék az ég és zöld a fű, idehaza egy ország káromkodik azon, hogy e miatt az átkozott angliai időjárás miatt lemaradt az első olimpiai arany átéléséről, kell egy kis áramszünet, na persze, de hát ez itt mégiscsak Budapest volna, és nem London!

Ó, hát mennyire nem az, persze, mert egy olyan napon, amikor idehaza az emberi erőforrások minisztere bejelenti, hogy ő nem lát lehetőséget arra, hogy bővítsék azok körét, akik kedvezményesen, a korhatár betöltése előtt mehetnek nyugdíjba, addig odakünn, ahol olimpia ide vagy oda, szinte semmi nem történik, szomorúan vehetjük tudomásul egy nagy pályafutás végét: Athénban és Pekingben is ott volt már az ötvenéves pingpongozó, aki most már a harmadik fordulóban távozni kényszerült.

A neve He Zsi-ven. Na most ez az örökifjú, aki azért nem zárja ki annak lehetőségét, hogy négy év múlva újra megpróbálkozik, történetesen a kínai kosztot tartja az örök ifjúság titkának, viszont spanyol színekben versenyez. Ez nálunk, ahol mindig történik valami, valljuk meg, igencsak bizarr kombináció lenne, hiszen errefelé már az is komoly problémát okozott, miként magyarítsuk vissza Nagy Lacit a spanyoloktól, igaz, nem vártuk el tőle, hogy odakünn a gulyás és a magyar paprika jótékony hatására tegyen nagyesküt az őt faggató riportereknek, bár ez talán eszébe sem jutott volna.

Tényleg vannak olyan napok, amikor még egy olimpián sem történik szinte semmi, s miközben errefelé, ahol minden pillanatban valami fontos információ éri az embert, az például, hogy Orbán Viktor szabadságra ment Felcsútra, így most retteghetnek a nagyvadak, mert Semjén Zsolt, a vadászat e nemes hazai bajnoka helyettesíti őt teljeskörűen, szóval egy ilyen napon, amikor arrafelé semmi nem történik azon túl, hogy hanyatlik a Nyugat, rendesen ellövi magát Sidi Péter, továbbá elszáll minden idők legtragikusabb magyar úszója, akit hol a sérülése, hol a levegő páratartalma, hol egy bizonyos Phelps nevű úriember akadályozott meg abban, hogy a legnagyobbak közt emlegessék.

Elszállt az örök reménység, Cseh Laci eddig oda, szebb reményű és soha ki nem teljesedő pályafutása talán éppen ott ért rettenetesen szomorú véget a szemünk előtt egy ilyen napon, amikor e mozgalmas hazában annyi, de annyi minden történik, hiszen a miénk a jövő, odakünn meg szinte semmi.

Azt leszámítva, hogy egy apró kis nő, épp 57 kiló, a neve Karakas Hedvig, szép lassan elmenetelt az ötödik helyezésig, tovább nem tudott lépni, a bronz már nem ment, ami nem is csoda, mert olyan sérülés után érkezett Londonba, amely eleve kizárta volna annak lehetőségét, hogy egyáltalán utazhasson. Másfél hónappal korábban ugyanis e mozgalmas hazában elszakadt a combizma, de iszonyatos erővel talpra állt, ment, ment, és csinálta, nem hőzöngött, tette a dolgát nap mint nap, nem nyomasztotta sem az esélyesség terhe, sem a páratartalom, sem az egyre jobban kiújuló fájdalom, kihozott magából mindent, amit tudott, és ahogyan ott állt az elveszített bronz meccs után ez a kis asszony, elmehetett a fenébe mindenki Szegedi Csanádostul, Vona Gáborostul és Semjén Zsoltostul. Karakas Hedvig ott állt telve tartással, és az ember szíve összeszorult a fájdalomtól, a szépségtől és annak büszkeségétől, hogy egy nemzethez tartozónak vallhatja magát vele, mondom, vannak olyan napok, amikor nem történik szinte semmi.

Karakas: telve tartással