Szó esett olyan pikantériáról is, mint hogy vajon II. Erzsébetet éjféltájt mennyire ragadhatta magával a dübörgő rock és a „fülbemászóan” üvöltő rapper. A választ persze nem tudom, azt viszont igen, hogy magam hajnali fél négyre értem vissza a szállodába, pedig kimaradtam abból az éjszakai dalárdából, amelyet a különjáratokra várakozó massza alakított egy lelkes forgalmista önkéntes dirigálásával: az állomáson összeverődött tömegnek előénekelte az alig valamivel korábban az olimpiai stadionban még Sir Paul McCartney-tól hallott Hey, Jude-ot, s az egymás lábán taposó sereg eleinte lelkesen zengte is a világslágert.

Ám amikor az alkalmi karvezető ötödször is rákezdett az amúgy megunhatatlan dalra, a kórustagok lehurrogták, mondván: „A buszokat irányítsd, ne minket dirigálj!” A szombati nyitónap délelőttjén aztán volt némi fölhördülés az uszodában is. Ha már az előbb úgyis szóba került a viszonylag szűkre szabott alvásidő, azt is mondhatom: olyan volt az egész, mint amikor a szunyókálót arcul öntik egy vödör jeges vízzel.

Magát a történetet nem akarom bő lére ereszteni, tekintve hogy aki az elmúlt két napban nem hallott Cseh László szerencsétlen (buta?, felelőtlen?) versenyzéséről fő száma, a 400 méter vegyes előfutamában, az föltehetően úgyis a Paprika TV-t nézi az olimpia idején, de annyit azért fölelevenítenék, hogy a háromszázig rendben lévő rivalizálás a háromszoros pekingi ezüstérmes magyar és a négy éve nyolc aranyérmet szerző Michael Phelps között az utolsó két, gyorson megtett hosszra paródiává változott, mert az órára nem, csupán egymásra figyelő kettős nem győzte visszafogni a „csapásszámot”.

A fatális eltévelyedés nyomán az amerikai a 4:13,33-mal majdnem, Cseh viszont a 4:13,40-nel totálisan ráfázott: előbbi a nyolcadik helyen éppen hogy befért a döntőbe, utóbbi viszont a mezőny kilencedikjeként mehetett a „levesbe”, hiszen előtte ketten, a következő nyolcasban pedig öten is jobb eredményt értek el nála.

„Nem hittem volna, hogy ilyen gyenge az idő, biztos voltam benne, hogy elég lesz a döntőhöz” – kesergett Turi György tanítványa a célba érés után, majd vett egy nagy levegőt, és még annyit préselt ki magából, hogy „nem tudok mit mondani”. Trénere tudott, amikor két órával később arról kérdeztem, hogy a búbánatba fordulhat elő efféle eset olyan rutinos sportolóval, mint Cseh. Az edző mindenekelőtt azon kesergett, hogy a magyar csapat húzóneveinek egyike olyan százat produkált gyorson, amilyen serdülő korú sportolóktól is elfogadhatatlan volna, na eg azon, hogy hiába kérte tőle a verseny előtt: semmivel és senkivel ne foglalkozzon, csak magával, Cseh láthatóan kizárólag arra figyelt, mit csinál Phelps.

„Eltaktikázta, ennyi történt, semmi egyéb. Rettenetesen el vagyok keseredve. Nálam jobban talán csak Laci van maga alatt”– összegezte a történteket Turi, aki arra a kérdésre, hogy a még hátralévő 200 vegyesre és 200 pillangóra képes lesz-e följönni Cseh a medence fenekéről, ezt mondta: „Laci számtalanszor igazolta, hogy milyen sportember, és most is biztos vagyok benne: lezárja magában ezt a szombatot, és már másnaptól tiszta fejjel készül a folytatásra”.

Phelps este a döntős mezőny negyedik idejét érte el: a nem is olyan régen még fölülmúlhatatlan szupersztárt legyőzte a szintén amerikai Lochte, a brazil Thiago Pereira és a japán Hagino is… Ugyanebben a programban Kis Gergő 400 m gyorson hatodikként csapott célba, Hosszú Katinka pedig, noha 200-nálmég vezetett, negyedikként érintette meg a falat 400 m vegyesen. A kínai Je a táv második felében a talpát mutatta mindenkinek, aztán meg az arcát, amint az olimpia első úszóvilágrekordjának, a 4:28,43-nak örül. Vasárnap már csak Gyurta Dániel révén volt érintett a magyar csapat a 17 és fél ezres, hú, de magas létesítményben, s Széles Sándor versenyzője – gyengébb számában – a negyedik helyet szerezte meg.

A vizesközpont méreteinek megemlítése után igazságtalan lenne nem szólni legalább egy-két mondatot arról a helyszínről, ahol a magyar szurkolók szája a hét végén a legtöbbször ért fülig. Nos: képzeljék el a Népstadion területén lévő Syma csarnokot, aztán rakják egymásmellé úgy négyszer. Megvan? Mert ha igen, akkor már tudják, hol rendezik az olimpia cselgáncs-, vívó- és asztalitenisz-versenyeit, továbbá a bokszot, a súlyemelést, s később a birkózást is. Nos itt, az ExCel dugig telt tribünjei előtt született meg a londoni magyar különítmény első érme.

Na meg a második is. Azok után, hogy a legkarcsúbb hölgyek, a 48 kilósokmagyar szereplője, Csernoviczki Éva előbb legyőzte egy holland riválisát, majd ipponnal kikapott belga ellenfelétől, s a vigaszágra került, a kínai Vu Su-gen várt rá. Ellene megint csak ipponnal nyert, minek nyomán a hátsó ajtón beosonva egyre jobban közeledett az áhított bronz felé. Már csak a japán Fukumi Tomokón kellett túljutnia, de ez nem ment könnyen: a háromperces hosszabbításban Éva papáját (nem mellékesen: edzőjét) elküldték a tatami mellől, mert túl hangosnak találták a bírókat illető kritikáit.

Az intermezzo azonban nem visszavetette, hanem előrelendítette Csernoviczkit, aki úgy kirúgta vetélytársa bal lábát, hogy utána már gyerekjáték volt újabb ipponnal zárnia a mérkőzést. Húsz év, a barcelonai játékok óta az első magyar olimpiai érem született meg cselgáncsban, így aztán pláne nem csoda, hogy Éva majd elröpült a boldogságtól. „Még abból is sikerült erőt merítenem, hogy aput elküldték…” – nevetett, és Csernoviczki Csaba csak annyit fűzött hozzá, hogy „ha ezen múlik, esküszöm, a legközelebb is elzavartatom magam”.

Akkor még nem gondoltuk, hogy a húsz év – a barcelonai játékok –óta első magyar dzsúdómedál (egyben a valaha volt első női érem) tulajdonosa csak egy napig lesz a sportági delegáció legérdekesebb embere. De vasárnap Ungvári Miklós gondoskodott róla, hogy így legyen. A 66 kilós tatabányaiból egy árva szót nem lehetett kihúzni a negyedik meccse után. Ám a legkevésbé sem bánatában burkolózott hallgatásba, hanem azért, mert – és ezt tekintete, a transzban lévőkéhez hasonló fizimiska is alátámasztotta – elhatározta: ezen az esős londoni vasárnapon farag magának egy szobrot.

Márpedig a nagy alkotásokhoz jobb a magány. Az biztos, hogy az afgán Faizzada, majd a belize-i Sanchez is jó partner volt számára a koncentrációban, hiszen egyáltalán nem billentette ki őt egyikük se: előbbit tizenhat, utóbbit tizenkilenc másodperc alatt győzte le… Ezt követően a szlovén Draksic és a lengyel Zagrodnik következett a sorban, mígnem a spanyol Uriarte ellen már tényleg sokan féltették a bemutatkozója szerint szerencsehozó elefántokat gyűjtő versenyzőt.

Hogy az ormányosoknak köszönhette-e újabb győzelmét, nem tudom, azt viszont láttam, hogy egy perc elteltével szépen leszorítja ellenfelét, így kisvártatva készülődhettünk az első magyar érdekeltségű londoni döntőre. Ott a dallamos nevű grúz Lasa Savdatuasvili várt rá, akiről annyit már tatamira lépése előtt feltétlenül kellett tudni, hogy úgy mozog, akár a cséphadaró, de mostantól már azt is tudjuk róla, hogy olimpiai bajnok… Egyetlen jukót érő akció elegendő volt a számára a sikerhez, így aztán a majd tíz évvel idősebb magyar helyett az ifjú rivális ugrott trénere nyakába. Ungvári sem feledkezett meg azonban mesteréről: az interjúzónában, tévékamerák és rádiómikrofonok előtt köszönte meg Bíró Tamás két évtizedes gondoskodását, aztán pedig elnézést kért mindazoktól, akiknek netán csalódást okozott az elvesztett döntővel.

Az ezüstérmesekkel kapcsolatban rendre fölvetődik, hogy azt nyerték-e meg, vagy az aranyat vesztették-e el, de ezúttal ez számunkra ne legyen kérdés: a szobron ugyan van még mit dolgozni, de a lényeg már kétségkívül kész. Sajnos Mohamed Aidának nincs ilyen dilemmája, mert az egészen megkapó hangulatú – s természetesen szintén telt házas – vívócsarnokban, a női tőrözők első napra rendelt küzdelmében vereséget szenvedett a nyolc közé jutásért. Mentségére szóljon, hogy legyőzője a dél-koreai világranglista-vezető, olimpiai ezüstérmes Nam Hjun Hi volt.

Volt szerencsém a fegyvernem két korábbi klasszisának társaságában végigkövetnem az asszót (Kamuti Jenő és Szekeres Pál volt a székszomszédom), úgyhogy kifogástalan szakmai információk birtokában mondom: Aida akár döntős is lehetett volna, ha „behúzza” ezt a mérkőzést. De nem húzta be, 7:7 után „aranytussal” kapott ki. A dobogóra – valóságos sporttörténelmet írva – három olasz állhatott fel: Elisa di Francisca mögött Arianna Errigo lett a második, míg a harmadik helyen az az itáliai zászlóvivő Valentina Vezzali végzett, akinek három egyéni olimpiai arany után kellett beérnie most bronzzal…

Szilágyi Áronnak még egyetlen olimpiai aranya se volt, amikor reggel megkezdte a kardversenyt, de alkonyatkor már komolyan foglalkoztathatta a gondolat: lehet, hogy mostantól lesz? A huszonkét éves, korábbi Fazekas-diák matekzseni parodisztikus meccsen verte 15:1-re malajziai ellenfelét, majd olyan menetelésbe fogott, amilyet csak a legnagyobb elődeitől (akadt egy pár…) láttunk. Előbb a címvédő kínai Csung Mant küldte haza sima 15:10-zel, a négy közé jutásért pedig a német Max Hartungot, idegtépő asszóban.

Somlai Béla tanítványa – parádokkal és parádékkal – elhúzott 13:8-ra, a vetélytárs innen egyenlített, ám a hajrá megint a Vasas vívójáé lett. Az esti elődöntőre aztán komoly hangerővel „fölszerelkezett” magyar tábor érkezett a csarnokba, s a csapat üvölthetett is torkaszakadtából, mert Szilágyi ment előre megint, akár D’Artagnan. Illetve dehogyis ment: jobbára megvárta, amíg az orosz Nyikolaj Kovaljov nekiered, s ő közbevághat. A három perc után járó szünetben 8:5-re vezetett, majd a frászt hozta ránk azzal, hogy bántóan közel engedte magához ellenfelét.

De – mint kiderült – csak azért, hogy utána bohócot csinálhasson belőle: a 15:7-es siker azt jelentette, hogy ezüstnél rosszabb már a páston sem lehet. Az olasz Diego Occhiuzzi elleni döntő előtt Szabó Bencénél autentikusabb honfitárs aligha akadt a teremben az esélylatolgatásra, így aztán neki tettem fel a lényegre törő kérdést: „Na, mi lesz?” A mostanáig utolsó magyar kardvívó olimpiai bajnok sem locsogott, csupán annyit mondott: „Azok után, ahogyan ma egész nap vívott, elképzelni sem tudom, hogy ne Áron nyerjen.”

A nemzetközi elitben eddig maradandót nem alkotó itáliai versenyző végjátékba kerülését egyszerűen bombameglepetésként minősítették a szakemberek, de a továbbra is ellenállhatatlan Szilágyi újra azt bizonyította: ezen a napon nincs kardozó, aki megnehezíthetné a dolgát. Még csak tizenkét másodperc telt el a nettó időből, amikor 7:0-ra elhúzott úgy, hogy a sportághoz keveset konyítók is látták: ez a fiú sebészkézzel bánik a pengével. Az asszó legszorosabb állása 9:5 volt, a vége meg 15:8, s a lelátót majd szétvetette a földöntúli boldogság. Amikor Szilágyi az utolsó tust is elhelyezte az olasz testén, ujjait – immár olimpiai bajnokként – az ég felé emelte.

Az első londoni aranyérmes később elmondta: mestere, a négy évvel ezelőtt elhunyt Gerevich György előtt tisztelgett ily módon. Azt is hozzátette, hogy az olimpiát egyetlen versenynek tekintette a sok közül, s alighanem ennek köszönhette a magabiztosságát. Elárulta még: most csupán az a vágya, hogy a barátaival mulasson egy nagyot. „Az olimpiai aranyat pedig egy darabig nem veszem le a nyakamból, az biztos. De az is lehet, hogy soha” – búcsúzott el.

Szilágyi Áron a döntőben talál… Tust neki!