Szepesi György 64 év után újra a londoni játékokról jelentkezik
- A Beatles arról énekelt: „Amikor hatvannégy leszek.” Ha úgy tetszik, most ön is ennyi évet számlál…
- Sajnos már kilencvenet. De – bár február ötödikén láttam meg a napvilágot – nekem pénteken lesz a második születésnapom.
- Hol volt negyvennyolcban a stúdió?
- A több épületből álló Empire Poolban, a Wembley stadion mellett. Abban a komplexumban rendezték az úszó- és az ökölvívó-viadalokat. A szorítót a víz fölé emelték. Amikor Papp Laci megnyerte a döntőt, örömömben beugrottam a medencébe…
- Minden akkori magyar aranyéremről ön közvetített?
- Nem, de csak a tornász Pataki Ferenc győzelmét nem láttam; akkor a sportlövő Takács Károly diadalmas versenyén voltam. Pataki, valamint a tőrvívó Elek Ilona és a távolugrásban győztes Gyarmati Olga nagy sikeréről Gulyás Gyula barátom számolt be. Külön is megható a számomra, hogy a mostani megnyitót a Kossuth rádióban Gyula fia, Gulyás Laci közvetíti az olimpiai stadionból.
- Melyik volt az első aranyérem Szepesi-tolmácsolásban?
- Fájdalom, nem a londoni az első. Az Németh Imre nevéhez fűződött, de a kalapácsvető-viadal elhúzódott, ráadásul az eredményhirdetés is késett, mert nem találták a magyar zászlót. Ez lehetetlenné tette az egyenes közvetítést, már csak azért is, mert – a korabeli technikai feltételeknek megfelelően – Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Magyarország együtt kapott egyetlen rádiós vonalat, és félóránként cserélgetni kellett a felhasználót. Tehát a második volt az első: Bóbis Gyula diadala. Az után, hogy győzött, a kitűnő birkózó kikapta a kezemből a mikrofont, és élő adásban üvöltözte haza akkor hároméves kislányának, az utóbb háromszoros olimpiai ezüstérmes tőrvívó Bóbis Ildikónak, hogy Ildi, Ildi, neked nyertem meg!
- Az is ünnepnap volt, a péntek is az lesz…
- Nekem igen. A rádió nagyvonalú volt, kitűnő utódom, a sportszerkesztőséget irányító Lantos Gábor pedig oroszlánrészt vállalt abból, hogy újra egy londoni olimpián beszélhetek a mikrofonba. De nem csupán hálás, hanem izgatott is vagyok. A szemem már nem az igazi, a hangom is rekedt… Vajon nem megy-e el? Nem fogok-e túlzottan elérzékenyülni? És egyáltalán: eléggé friss leszek-e? Szóval izgulok, még akkor is, ha csak kitöltő ember vagyok, hiszen a műsort Lantos vezeti, és leginkább akkor beszélget velem, amikor az olimpiai stadion visszaadja a szót a londoni stúdiónak. De már délután ötkor ott leszek, és viszek pulóvert, mert a légkondicionálás miatt a stúdióban csak húsz fok van.
- Mennyit mesél a régi Londonról?
- Szándékom szerint sokat, és felidézzük az akkori közvetítéseket is. Azt nem tudom, az adásban elhangzik-e majd, de most elmondom: negyvennyolcban tízen laktunk egy szobában. Nem sokat aludtunk, mert Mező Ferenc MOB-elnök, aki 1928-ban szellemi olimpiai bajnok volt, minden reggel hétkor ébresztőt rendelt el. Ám kilenc álmos szobatársa kevésbé volt meglepett a londoni szellemi olimpián bronzérmes Földes Évánál. Őt a díjátadáson úgy hívták ki: Mr. Földes…
- Most megint önt szólítják majd: „A mikrofonnál Lantos Gábor és… Szepesi György”.
- Londontól Londonig: olyan ez, mint a hármasugrás az időben. Negyvennyolc, aztán ötvenhárom a hat-hárommal, és most kétezer-tizenkettő… Tényleg felvetődik bennem: meg tudok-e szólalni?
- Ha ez segít: nemcsak ezt veszem biztosra, hanem azt is, hogy – mint megszámlálhatatlan alkalommal – megint kiderül a szpíkerek szpíkeréről: hallgatni arany.
