Azzal a megállapításával aligha lehet vitatkozni: a futball alapja a pénz. A termék, ami megjelenik, a befektetéseknek köszönhető: a klubok megvásárolják a tudást, azaz a klasszis játékosokat. Ennek köszönhetően érnek el szakmai és üzleti sikereket.

A szórakoztatóipar meghatározó szereplője a sportág, s ennek bizonyítékaként elég azt megemlíteni: akadtak olyan országok, amelyekben a felnőtt lakosság ötven százaléka nézte a televízióban az idei Európa-bajnokság döntőjét. Ilyen figyelmet kiérdemlő globális biznisz szereplői csupán pénzzel maradhatnak versenyképesek, vagy zárkózhatnak fel. Ám kizárólag ott lehet sokat költeni, ahol sok a bevétel. Magyarország nem tartozik e körbe.

Jól érzékelteti a lemaradást az a statisztika, amely az esztendőnként befolyó összegek alapján rangsorolja a klubokat. Ezen a listán a Napoli áll a huszadik helyen: évi 114,9 millió eurót könyvelhet el. Idehaza a Videoton viszi a prímet 6,2 millió euróval. Főként ha hozzátesszük: az olasz együttesnek körülbelül 33 milliárd forint érkezik a számlájára, ami háromszor több, mint a komplett magyar NB I vonatkozó adata.

„Mágusok tömege kell ahhoz, hogy reális esély legyen a győzelemre ilyen feltételek mellett” – jegyzi meg Muszbek. Tovább rontja a kilátásokat, hogy a nemzetközi elit mutatói évről évre jobbak, míg a hazai számok többnyire rosszabbak.

Persze a globális piacon is akadnak olyan tendenciák, amelyek nehezen kezelhetővé teszik a helyzetet: a topcsapatok adóssága megállás nélkül nő. Az UEFA éppen ezért igyekszik a pénzügyi fair play bevezetésével kiegyensúlyozott gazdálkodásra rábírni a klubokat.

Honfitársaink ennek a kilátástalan helyzetnek a megoldásaként emlegették az akadémiai rendszer kialakítását. Arra számítottak, hogy a saját nevelésű futballistákkal előreléphetnek. Ám Muszbek adatai szerint az intézményekben végző labdarúgók közül háromévente egy harcol ki magának stabil helyet a felnőtt keretben. Ez hozzávetőleg azt jelenti: száz játékos közül egy ér célba...

És arra sem utal egyetlen jel sem, hogy a kikerülő labdarúgók klasszisok lennének. A magyar futball-liga nem tartozik az aktív „exportbajnokságok” közé. A vizsgált időszak legsikeresebb projektje Simon Ádám eladása volt: a Haladás hozzávetőleg egymillió eurót kapott a középpályásért a Palermótól. Nem meglepő, hogy visszafogott érdeklődés mutatkozik a hazai piac iránt. Ritkán fordul elő, hogy a megvásárolt magyar labdarúgó beválik, s értéknövekedést ér el; ilyen kivétel Dzsudzsák Balázs.

Az ország méretére és elhelyezkedésére nem lehet fogni a sikertelenséget: Szerbia 22 millió, Horvátország 24 millió eurót könyvelhetett el az adott időszakban a futballisták eladásából. Magyarország 4 milliót.

Ez a szám nyilván nem független attól, hogy az utánpótláscsapatok sem sikeresek. Muszbek úgy véli: „Reményteljes korosztályokat reménytelen generációk követnek”. Érdekesség, hogy idehaza még az U20-as vb-n bronzérmes, főként 1989-es születésűekből álló csapat tagjait is a tálentum kategóriájába sorolják, míg külföldön a 23 éves játékosok legjobbjai már meghatározó spílerei együttesüknek. (A rendkívüli médiafigyelemben részesülő Mario Balotelli például csupán 22 éves, az Eb után a Barcelonába igazoló Jordi Alba pedig 23 esztendős.)

Egyebekben sem a gazdasági fejlődés jeleit mutatja a hazai rendszer. Az FTC és a Vasas például – kvázi – reprivatizálta futballrészlegét, pedig az egyesületi forma magyarországi sikeres működése nem feltétlenül igazolt. Nem mintha más modellek föltűnő diadalszériát produkálnának. Érdekes adat, hogy a pénzügyi mutatók alapján a Siófok gazdálkodott a legjobban a pénzével. Egy megszerzett pont – a költségei alapján – hatmillió forintjába került. A tabella másik végén az FTC és a Videoton helyezkedik el: a zöld-fehéreknek 36, a székesfehérváriaknak 35 millió forintot kóstált egy pont.

A különféle számok feldolgozása után Muszbek megemlíti azt is: a szisztémát az esélyegyenlőség jegyében kellene újraszervezni. „Az államnak és az önkormányzatoknak részt kellene vállalniuk a feladatból” – mondja. Ám úgy véli, csak azonos mértékű támogatásokkal teremthető meg az egészséges versenyhelyzet.

Amíg az egyik piaci résztvevőnek jut stadion, a másiknak pedig fizetnie kell érte, addig a rendszer finoman szólva is torz.

Muszbek konklúziójában megjegyzi, hogy a klubok feltehetőleg elérték jelenlegi lehetőségeik határát, így törvényszerűek a veszteségek. A nemzetközi felzárkózást csupán a gazdasági teljesítmény növelése esetén tartja elképzelhetőnek.

A gyors eredmény pedig hiú ábránd – szögezi le.

Nápolyban nem csak a pénz miatt van ok több örömre