Sokan bírálták az olasz klubot az adásvétel bejelentése után. A kritikusok az elöljárók szemére vetették, hogy rendre eladják az együttes legjobbjait, ha csábító ajánlattal kínálják meg őket. Az aligha vitatható: az illetékesek ritkán tudnak nemet mondani.

Ám kérdés, hogy egy sportvállalkozás felelős vezetőiként tehetnek-e mást, mint hogy a csapat fenntartható működését veszik figyelembe. Ha ugyanis csupán a gazdasági mutatókra koncentráltak, nem határozhattak másként: el kellett engedniük a bekket. Ugyanakkor érthető a szurkolók felháborodása: jogos aggodalom, hogy a Milan nem lesz versenyképes az európai porondon, ha meghatározó labdarúgóit elveszíti.

Az sem vigasztalja a drukkereket, hogy nem csupán a milánói garnitúra, de az olasz klubok többsége hasonló problémákkal küszködik. A legkelendőbb árunak számító játékosok közül mind kevesebben választják Itáliát. Az országban a futballbiznisz fejlődésének egyik gátja a stadionok állapota. A létesítmények színvonala meg sem közelíti az ultramodern arénák nívóját, így természetes, hogy a klubok kevesebb bevételre tesznek szert a meccsnapokon, mint külhoni riválisaik. (Kivétel a Juventus, amelynek új stadionja pozitív hatással volt a költségvetésre: az aréna kihasználtsága nőtt, így az elkönyvelt eurók száma is.)

Mindehhez hozzájárul az olasz gazdaság súlyos és tartós válsága, így nem meglepő, hogy a sportvállalkozások nem költhetnek annyit, mint legfőbb európai versenytársaik. Bár hosszú távon ez nem feltétlenül baj.

Fölöttébb meglepő lenne ugyanis, ha a PSG vagy a Manchester City fenntartható pályára kerülne arab befektetői esetleges távozása után. E klubok összezuhannának a tulajdonosok extra támogatása nélkül. A sikerszéria addig tart, amíg a potentát finanszírozza hobbiját.

Ez a különös modell azonban nem segít a futballüzletnek: a felelőtlen költekezés oly mértékben torzítja a versenyt, hogy az más iparágban már-már értelmezhetetlen lenne. Ilyen eljárás elképzelhetetlen például egy házprojekt esetében: a vállalkozók vetélkednek, ki adja a legjobb ajánlatot úgy, hogy profitot is termeljen, majd érkezik egy kolléga, aki egy forintért fölhúzza az épületet…

Márpedig a gátlástalan pénzszórás hozzávetőleg ilyen helyzetet teremt. A PSG 42 millió eurót fizet egy hátvédért, 26 milliót ad Ezequiel Lavezziért, s kár lenne kihagyni a sorból a múlt évi csúcsot: a párizsiak több mint negyvenmilliót utaltak át Javier Pastoréért. Nincs az a racionális érvrendszer, amellyel ezt a vásárlást üzletileg igazolni lehetne.

Az UEFA érzékeli a problémát, látja a futballcsapatok óriási veszteségeit, s ezért dolgozta ki a pénzügyi fair play szabályzatot, amely azt irányozza elő: csupán olyan klubok indulhatnak az európai kupákban, amelyek nem költenek többet bevételeiknél. A gond az: lényegében lehetetlen ellenőrizni a különféle szponzori szerződéseket. Ha az olajvállalatok egyike azt állítja, százmillió eurót is megér neki évente, hogy a neve ott virít a csapat mezén, akkor a futballszervezet aligha bírálhatja felül a vállalat igazgatótanácsának döntését…

A legfontosabb szórakoztatóipari szereplők egyikévé előlépő futballnak azonban létkérdés a problémakör megoldása. Mert a pénzügyi világ örökké nem hitelez a sportágnak, bár annak különleges társadalmi szerepe már megannyi szorult helyzetben megmentette az együtteseket.

A skót Rangers története lehet az intő példa. A klub versenyképes akart maradni a helyi ligában, illetve nem szeretett volna pofozógép lenni az európai porondon. Ezért igazolt és fizetett labdarúgókat, ám kiderült, hogy még az e színvonalon futballozó játékosok eltartásához sem elég a megtermelt pénz. Az állami hatóságok egyike lecsapott, s az ötvennégyszeres skót aranyérmes, amely huszonhétszer nyerte el a Liga Kupát, harmincháromszor hódította el a skót kupát, továbbá az idén ünnepli fennállásának száznegyvenedik születésnapját, tartozásai miatt nem folytathatja az első osztályban. Száműzetése miatt a bajnokság pénzügyi összeomlása is reális lehetőségnek tetszik, miután a liga kvázi egycsapatos (Celtic) vetélkedővé válik.

Csakhogy ez a tanmese aligha hatja meg azokat a mecénásokat, akik csupán győzni akarnak, a siker ára pedig nem számít.