Kanta a magyar Pirlo – mondták a tévében az MTK és a sosem hallott szlovák Senica kelet-európai selejtezője alatt, s a mai magyar szakvélemény alapján mindenki jóleső érzéssel gondolhat arra, hogy nem sokára tele lesznek a hazai pályák Iniestával, Xavival, Messivel, Neymarral, a „szerethető válogatott” pedig Aranycsapattá alakul. Szóban. Verbális futballban a világ közvetlen élvonalában vagyunk, a szövetség és szövetségesei évtizedek óta fényezik a mattot.

Sőt ilyen lakk, amilyen most van, talán soha (mármint a szűnni nem akaró mélység idején soha) nem volt, a ragyogás tényleg elkápráztatja azokat, akiknek a szeme – a megtévesztés szándékával – folytonosan csillog. Hol van már Laczkó Mihály, aki MLSZ-elnökként olykor azért megpendítette: „Csak nehogy aztán Málta is legyőzzön bennünket!” (Azóta ez is bekövetkezett.)

Nincs is szükség rá, hogy az örökös hurráhangulatot megzavarja bármi. Még azt a viszonylagos kishitűséget is dobjuk félre, amely a világfutball folyamatait egyébként fölényesen átlátó televízióriportert jellemzi. Akkor is merjük kimondani a frankót, ha az itthoni etalon méterekkel rúgja fölé a tizenegyest a létező legkisebb tétért zajló nemzetközi mérkőzésen: Pirlo az olasz Kanta. Nem kell a hanta!