Emancipáció a tribünökön
Nők és a futball – korábban e két fogalom a rossz macsóviccek kategóriájában fordult elő. Az utóbbi húsz évben azonban jelentős változás következett be. Egyre több hölgy foglal helyet a lelátókon. Divatos, sőt, kifejezetten buli lett labdarúgó-mérkőzésekre járni. Elnézve a 2012-es Európa-bajnokság televíziós közvetítéseit meg a szurkolói zónák, a nagy kivetítős vendéglátó-ipari üzemegységek közönségét, megállapítható, hogy meccset nézni és szurkolni már rég nem férfikiváltság.
Németországban a Bundesliga mérkőzéseire bérletet váltók között a nők aránya meghaladja a 25 százalékot. Még több lány és asszony vált jegyet, amikor a Joachim Löw szövetségi kapitány által irányított Nationalelf lép pályára. Persze lehet mondani, hogy a korábban nagy szoknyavadász hírében álló Löw meg a fess játékosok miatt járnak nők egyre nagyobb számban a stadionokba. A labdarúgás egyértelműen a szórakoztatóipar része, neves játékosokat popsztárokat megszégyenítő marketinggel reklámoznak.
A szexepilre pedig sokan rá is játszanak. Elég Mario Balotellire gondolni, a színes bőrű olasz csatár a németek elleni elődöntőben elért második gólját egy szuperhím pózában ünnepelte. Több szociológus úgy gondolja, hogy a nők nem a szexi és jóképű futballisták miatt járnak meccsekre. Van egy réteg, amelyik azért ül ki a tribünre, hogy párja kedvében járjon. A női szurkolókról pár évvel ezelőtt könyvet publikáló német társadalomkutató, Nicole Selmer mindazonáltal úgy látja, hogy a nők alapvetően azért is szeretnek szurkolni, mert drukkerként minden további nélkül kibújhatnak a társadalmi elvárások által rájuk osztott hagyományos szerepből.
Senki sem szólja meg őket, hogyan festik ki magukat és mit vesznek magukra. Ha a bíró tévesen fújja be a lest vagy egy játékos nagyszínpadra illő színészkedéssel feldobja magát a tizenhatoson belül, a női szurkolók is kiabálhatnak, szitkozódhatnak, fütyülhetnek. Azaz véleményt nyilváníthatnak anélkül, hogy tekintettel kellene lenniük női mivoltukra, társadalmi státuszukra – állítja az 1970-ben született és az 1982-es spanyolországi világbajnokság óta a futballba szerelmes Selmer.
Sok férfit viszont zavar a hölgyek jelenléte a stadionokban. Attól tartanak, hogy elveszítik ezt a szinte utolsó, hímek uralta világot is. Azt a játékteret, ahol csak maguk lehettek. A sport által generált érzelmek sajnos gyakran erőszakhoz vezetnek, a nők növekvő jelenléte pont az erőszak visszaszorulásának egyik jele. Azokban az országokban, ahol sikerült a szurkolói erőszakot megfékezni vagy legalábbis a meccsek helyszíneitől jó messzire „eltolni”, ott jelentősen megnőtt a stadionokba a még a gyerekeiket is magukkal vivő párok száma.
Az emancipáció a labdarúgást sem kerüli el. A női futball szintén feljövőben van. A színvonal még nem vethető össze a férfiakéval, de a Németországban telt házak előtt rendezett 2011-es női vb meccsei nagyobb iramot és több izgalmat hoztak, mint egy átlagos „első osztályúnak” nevezett hazai találkozó. Hogy a nők másként nézik a futballt? Miért néznék másként, hiszen ugyanazt a két csapatot látják, mint a férfiak.
Mégis van biztosan különbség, hiszen a nők más neveltetésben részesültek, másként szocializálódtak és az életben is más tapasztalatokat szereznek. Viszont azt hallom több futballszurkoló hölgyismerősömtől, hogy férjük, barátjuk, párjuk a kedvükért kezdett el meccseket nézni. Így még többen vagyunk, akik szeretik a labdarúgást. S ez a lényeg.