Úgy jó ez az Eb, ahogyan van. Csak most jöttem rá, a portugál–spanyol unalmában, hogy bírom még szuflával, maradt erőm, energiám, s főképp söröm, ami hagyján, de emlékszem a csoportmeccsek eredményeire, tán még a gólszerzőket is föl tudnám sorolni, pedig hetekkel ezelőtt kezdődött a torna.

Két évvel ezelőtt szenvedés volt a vb, csak ezt nehezen látja be az ember. Sok a harminckét csapat a hatvannégy meccsével, ráadásul eléggé híg a mezőny, hiába jön fel Afrika és Ázsia, válogatottjai még nincsenek annyira összedolgozva, mint az európaiak. Ehhez jön aztán az ember állati ösztöne: az elején minden csoport-

meccset bezabál, másnap délelőtt az ismétlést is, a negyeddöntőre aztán készen is van, kellőképpen fásult lesz és érzéketlen.

Tizenhat csapat az nagyon jó: harmincegy meccs, az még emberléptékű. Belefér a harmincegybe minden, ami fontos, nagy menetelések és még nagyobb pofára esések, tizenhatos mezőnynél semmivel sem kisebb az élmény, nem születik kevesebb hős vagy leszerepelt sztár. Ez úgy jön ide, hogy az UEFA versenyigazgatója megvédte a huszonnégyes mezőnyt, minthogy a franciaországi Eb-n már nyolccal több csapat vehet részt. Sok. Azt mondja a direktor, hogy a mostani tornára ugyan

tényleg a legjobbak utaztak, de legalább ennyire jók maradtak otthon is, s mindjárt gyors egymásutánban említette a svájci, a norvég, a török, a litván meg a szlovén válogatottat. Itt azonnal meg is állunk, s várjuk az MLSZ közleményét. Hogyan van az, kérdjük addig is, hogy miközben az itthoni és szakszerű értékelések szerint ezen az Eb-n ott lett volna a helyünk, az UEFA fontos tisztségviselőinek egyike nem említ bennünket? Jó, az UEFA tisztségviselője ezúttal nem nekünk adott udvarias interjút, elmondván, mennyire jó úton járunk, hanem nemzetközi sajtótájékoztatón beszélt, ezen pedig valamiképpen kiment a fejéből, hogy a ma-

gyar labdarúgás külön tündérmesét ír, akárcsak a hátországa.

És akkor helyben is volnánk. A tündérmese további alakulását nagyban megalapozná, ha nem is huszonnégy, hanem mindjárt ötvenkét csapat lehetne ott az Eb-n. Erre ugyan nem érdemes sportdiplomáciát építeni, de a huszonnégy csapatos torna némi reményt ad, hogy egyszer végre mi is ott leszünk a mezőnyben. Hol ott egész élettapasztalatom, de főleg népem szeretete azt mondatja velem: nehogy azt higgyük, hogy olyan nagy boldogságforrás az, ha a magyar csapat vb-n vagy Eb-n szerepel. Épp ellenkezőleg: idegbajjal jár. Ha csak magamat veszem, nekem az

1966-os angliai vb kivételével mindent elsöprő, felhőtlen örömöt még nem nyújtott a magyar válogatott efféle tornán, sőt, ha az utolsó szerepléseinket veszem, mind maga volt a pokol. Mexikó után csak ült szédülten az ember a készülék előtt, jól fejbe vágva, és semmit se volt képes felfogni a futball világ további történéseiből, amióta viszont nem jutunk ki sehová sem, legalább érdek nélkül és a porig alázás veszélye nélkül élvezheti a játékot.

Képzeljük el, ha mi szerepelünk úgy, mint az írek: nem elég, hogy elvert bennünket mindenki, a tetejébe még rendesen énekelni se tudunk.