Mire büszke, Bosque?
Rettenetes lehet Spanyolországban élni. Barcelona, Madrid, Valencia és a többi ibériai város tele van szerencsétlen, megtévesztett emberrel, aki a pimf 0-0 és a szerencsés tizenegyespárbaj után azt hiszi, történt valami. Sőt olyannyira büszke a nagy semmire, hogy örömében az utcára vonul, énekel, táncol, jól érzi magát több ezer honfitársa társaságában, és még véletlenül sem gondolja azt: smafu az egész.
Igaz, a félrevezetésben élen jár a hazug spanyol média, melynek orgánumai nem átallanak ilyen címeket adni: „Spanyolország csillaga továbbra is ragyog”; „A mi hőseink”; „Sergio Ramos szent őrülete”; „A földrengés, amelyet Pedrónak hívnak.” Hülyítenek mindenkit, nemzeti diadalként állítják be azt a szégyent, hogy egyetlen nyamvadt gól elérésére sem futotta százhúsz hosszú perc alatt.
Magyarországon persze senki nem esett hasra ettől a harmatgyenge muzsikától. Nálunk mindent a helyén kezelnek, nincs olyan területe az életnek, amelyben nemhogy hazugságot, de még csak apró füllentést is tetten lehetne érni, holmi kivagyiság végképp nem jellemez bennünket, mifelénk teljességgel ismeretlen a szánalmas öntömjénezés. A futballéletünk is épp olyan, mint a környezete: mellébeszélésnek még a kezdeménye sem mutatkozik, társadalmunk és labdarúgó-társadalmunk értelmezni sem tudná, ha valaki hamukálna, s ahogyan saját magunkról őszintén, kőkeményen megmondjuk, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve, úgy nem hajbókolunk holmi spanyoloknak: ha egyszer olyan értékelhetetlenül merészelnek játszani Európa színe előtt, miként azt Donyeckben, az Eb-elődöntőben tették, akkor ne csodálkozzanak, ha a kontinens arany közepéről zúdul rájuk a kritika.
Hogy ők fürdenek a mámorban? Boldogok a lelki szegények... Csak ezért fordulhat elő, hogy a spanyol televízió nézőinek 83,3 százaléka a portugálok elleni dögunalmat bámulta szerda este. Több mint tizennyolcmillió ember meredt a képernyőre, mert jobb dolga nem volt... Bennünket azonban ez sem visz tévútra, mi józanul gondolkodunk mind a világról, mind a helyünkről – és mások helyéről – abban. Nekünk ez a két és negyed óra egyenlő volt az arcul csapással: „tiki-takát” ígértek nekünk, aztán be kellett érnünk (sovány vigasz) egyetlen igazi megmozdulással, Sergio Ramos alárúgós tizenegyesével. Ám az értékrendünket semmi nem kezdheti ki, mi néhány Horthy-szobor szilárdságával állunk a színvonal pártján.
A tőlünk érkező építő bírálatok jogosságát nem érinti, hogy minálunk harminc éve nem sikerült kinevelni ötöd Iniestát, negyed Xavit, harmad Piquét, de még fél Arbeloát sem. Negyven esztendeje nem jártunk Eb-n: az 1972-ben negyedik helyezést elérő válogatott több kitűnő tagja már halott. A labdarúgásunk meg emberemlékezet óta kómában van. Sőt sikerült véghezvinni azt a szakmai és erkölcsi lezüllést, amely hetvenkettőben elmeintézeti ápoltak hagymázas álmaiban sem jelent meg. Ám ez is csak annyit tesz: csinálni nem, de megmondani, azt tudjuk. Ha semmink sincs, tartásunk akkor is van.
Úgyhogy nem vesszük mi be ezt a spanyol humbugot sem. Igaz, a labdarúgás történetében mindössze másodszor fordul elő, hogy egy európai válogatott három nagy döntőt játszhat egymás után. Hetvenkettőben – amikor, ugye, még mi is számítottunk, már úgy értem, gyakorlatilag, s nem kizárólagosan elméletileg – az NSZK együttese elnyerte az Eb-aranyérmet, hetvennégyben elhódította a vb-trófeát, aztán hetvenhatban megint döntőt vívott a kontinenstornán (tizenegyesekkel – Panenka! – kikapott a csehszlovákoktól, mert azok nem csak Marseille-ben jöttek). Sepp Maier, Berti Vogts, Franz Beckenbauer, Paul Breitner, Günter Netzer, Wolfgang Overath, Uli Höness, Gerd Müller, Bernd Hölzenbein volt annak a korszaknak a meghatározó alakja, mint ahogyan napjainkban Iker Casillas, Piqué, Sergio Ramos, Xavi, Busquets, Iniesta, David Silva dominál, elvégre Spanyolország csapata 2008-ban Európa-, 2010-ben világbajnok volt, és vasárnap megint finalista lesz. Ha a németek – idáig – egyedülálló sorozatából indulunk ki, akkor a két arany után ezüstéremnek kellene következnie, de még az is megtörténhet, hogy három arany következik egymás után, ami maga lenne az unikum.
Ám ilyen apróságoknak nem ülünk fel: az igazán példátlan az a gyalázatos futball, amelyet Del Bosque kapitány spanyoljai elővezettek az elődöntőben. Hagyjuk már, hogy 2008 óta még csak gólt sem kaptak az Eb, illetve a vb kieséses szakaszában, hovatovább a könyökünkön jön ki ez a semmitmondó adat! Ne terheljenek bennünket azzal a fölösleges statisztikával sem, hogy ezen az Eb-n nyolc gólt szerzett és csak egyet szedett be (az első csoportmérkőzésén) a spanyol válogatott, mert láttuk, amit láttunk. Ez az antifutball a kezdetleges technikai, taktikai és fizikai felkészültséggel, az alapfokú játékkultúrával, valamint a labdarúgás iránti alázatnak tettetett üres fennhéjázással...
Ugyan, kérem!
Direkt örülünk, hogy lassan befejeződik az Eb. Hamarosan kiülünk a Pápa–Paksra (Perutz sporttelep, 1200 néző), és elájulunk a gyönyörűségtől. Meg osztjuk az észt.
A spanyoloknak.
