A szabadság nagy körei

2012-06-28

Kimész egy helyiségből, ahol vagy tizenöten öltöztetek, toporogtatok, kentétek magatokra az erős szagú kenőcsöket, s alig teszel néhány lépést, olyasmiben lesz részed, amiben a világon rajtatok kívül tán senkinek. Előttetek hatalmas, ápolt, jól előkészített térség – megye kettő vagy Nou Camp, e tekintetben közömbös –, átlátod az egészet, és tudod, hogy oda senki más nem léphet be, csak ti. Akik játszotok. Ha létezik megtestesült szabadságélmény, ez az. A futballistáké lehet a legteljesebb korlátlanság, mert övék a legnagyobb belátható pálya. (Nem tudom, a maratonisták mit éreznek egy adott esetben több kilométeres aszfaltcsík láttán, de meglehet, ugyanezt, és akkor az övék a nagyobb tér, de amiről mi beszélünk, az zöld és általában frissen nyírt fűszaga van. Az pedig mindent visz.)

Ha azt gondoltam volna, hogy ez a pillanat önmagában maga a tökéletesség, tévedtem: a nemzetközi labdarúgó-szövetségek képesek voltak fokozni. Kevés giccsesebb jelenség van a földön, mint az, amit kitaláltak, de valószínű, hogy a giccs eredetije általában szép. Ez nagyon. Amikor szégyenlősen elszánt kis gyerekekkel kézen fogva mennek ki a futballisták a szabadságnak ebbe a terébe, az olyan szájbarágósan megható, hogy már működik. Nemrégen csinálják, talán 2004 óta, de azóta alig emlékszem olyan meccsre, amelyen egymásnak estek volna a játékosok. Pedig amikor megy a játék, már nincsenek a pálya körül a kiskölykök, fent vannak a lelátón a szüleikkel, de mégis: azért az a kézen fogás valamennyire kötelez. És a legtöbb játékosnak van is egy-egy valódi gesztusa a gyerekek felé. Löw kapitány nálam már akkor megnyerte a németeknek az Eb-t, amikor hátulról kipöckölte egy labdaszedő gyerek kezéből a labdát, aki ott helyben meg is halt volna ijedtében, ha nem kap az edzőtől azonnal egy csibészvigyort kacsintással.

Bevihetnének egy-egy ilyen gyerekcsapatot még ülés előtt a verekedős ukrán parlamentbe, ha már egyszer úgyis ott van az Eb, vagy kézen foghatnák időnként a játékosok a nagyszüleiket is vagy valakit, aki nem érti,mi a jó abban, hogy huszonkét ember kerget egy futball-labdát, mégsem tudja megfogni, mert azt lefújja a bíró, mehetnének velük kéz a kézben a leg sprődebb újságírók, és ott kellene lennie mindenképpen a Montalvo/Hervieu baletttársulatból annak a féllábú táncosnak, aki két mankóval táncol, együtt a többiekkel, úgy, mint ők, csak a maga módján vagy jobban. És mindenkit minden reggel egy-egy ilyen dresszbe öltözött kisfiú kísérhetne be a munkahelyére. Jó legyél, mondaná nekünk búcsúzva.

De ennél azért komolyabban, a tegnapi spanyol–portugálhoz: azt bizony nagyon tudtam volna szeretni, ha besétált volna a pályára legalább babonaként és csak egyszer, mondjuk tegnap, a születésnapján kicsi Raul. A valódi futballista, akinél kevés emberrel történt nagyobb igazságtalanság. Minden nagy sikerélmény nélkül, de a világ legnagyobb tiszteletétől övezve játszotta végig a spanyol válogatottban hosszú karrierjét, amely ott abban a pillanatban fejeződött be, ahogyan jött a mai nagy generáció. Ahogy Raul ki, a siker be. Pofátlanság. Hiába végtelenül nagy és szabad ez a tér, az igazság gyakran nem talál oda.