Jó nagy kifli
Ugyancsak kívánatos lenne, ha az államfő a kezdőkörbe rohanna a tizenegyespárbaj startja előtt, és a balbunkóval összekapaszkodva drukkolna a pontos lövésért. Sőt az igazán innovatív megyei pártelnök már a himnusz felhangzásakor átkarolná a kapust, s dinamikus hajlításokkal, népzenei motívumokkal spékelve harsogná a dalt.
A fejlődés következő szakaszában jönne el a kontrák ideje. Azaz a jobbszélső éles stoplisban jelenne meg az állami gálán, hogy középkereszteket osztogasson a csillaggal. A védekező középpályás pedig módosító javaslatot nyújtana be az alternatív energiaforrások felhasználását érintő törvénytervezethez. A sikeres szavazás után végre dresszt cserélhetne a házelnökkel, mintegy a kölcsönös megértés és megbecsülés jegyében.
Mindez természetes is lenne, mert a futball, mint tudjuk, életképtelen a politikusok nélkül. Nincs az az eszement drukker, aki jegyet vált a találkozóra akkor, ha előre tudja, hogy az állami vezetők távol maradnak a stadiontól. Ki az az elmeháborodott, aki akkor is kimegy az arénába az ügyetlen Xavi és Iniesta kombinációit nézni, esetleg Özil kreativitását bámulni, vagy Mellberg alázatát csodálni, ha értesül arról, az elöljárók nem ülnek be a díszpáholyba, mert az nem fedett?
A strandfutball-, a lábtenisz-, de még a csocsóbajnokság kistérségi döntőjében is feszélyezve érezzük magunkat, ha nem jelenik meg a helyszínen a képviselő-testület ellenzéki frakciójának reprezentánsa, aki váratlan, de legalább tudálékos mosolyokkal jelzi a nívót érintő elégedettségét.
Éppen ezért érthetetlen Bastian Schweinsteiger viselkedése. A német játékos az együttes görögök elleni győzelme után a fürdőbe sietett, ahol hideg zuhanyt vett. Ennek köszönhetően elmaradt a randevúja Angela Merkel kancellárral, aki az öltözőbe ment, hogy gratuláljon a bemutatóhoz, s további sportsikereket kívánjon a garnitúrának. Volt már példa még ennél is figyelemreméltóbb kormányfői gesztusra: a kolléga a lesszabály elismert kutatójaként, valamint a büntetőterületen belül elkövetett szabálytalanságok szakértőjeként a játékvezetőket látogatta meg, hogy elismerését fejezze ki teljesítményükért.
Nincs kétség, e vizitek adják meg a futball sava-borsát. Andrea Pirlo nem hajlandó alábökni a labdának, ha nincs politikus a létesítményben, mi több, Iker Casillas pályára sem lép addig, amíg nem ellen őrzi az egy négyzetméterre jutó tartományi tárcavezetők számát. A labdarúgók karrierjük csúcspontjaként általában nem szólókat, győzelmeket, bravúros védéseket, esetleg hihetetlen fordításokat emlegetnek, hanem állami tulajdonban álló palotákban rendezett fogadásokat, amelyeken szarvasgombával tűzdelt kiflicsúcsba áztatott lekváros kagylókat ropogtathattak.
Éppen ezért létfontosságú, hogy a politikus ne elégedjen meg azzal, hogy kilátogat a stadionba. Ki kell vennie a részét az ünneplésből, esetleg vigasztalnia kell a veszteseket. Az persze fontos, hogy az illetékes fotós/operatőr/okostelefonos a közelben legyen.
Pedig meglehet, akad politikus, aki tényleg ösztönösen cselekszik, ünnepel az öltözőben, s eszébe sem jutnak a másnapi lapok, de ettől még főszereplő lesz a médiában akkor is, ha nem akarja.
Ha meg akarja, akkor még a Facebookra is kiteheti a képet. Mindezt olyan események alkalmával, amikor tényleg másokról szól a történet, olyanokról, akiknek kevés közük van az euróválsághoz.
De az elöljárók ezt nem bánják, így bár az arckifestés, a vonatkozó rigmusok skandálása, valamint a félmeztelenre vetkőzés egyelőre nem divat e körben, ez a reform sem sokat várat már magára.
Schweinsteiger meg csak azért vett gyorsan hideg zuhanyt, mert nem tudott Merkel villámlátogatásáról.
Az ugyanis már szóba sem jöhet, hogy úgy tudta: a futballt nem politikai pacsira, hanem gólra játsszák.
