Figyeljék a Krautokat!
Mindig vár tőlük valamit, talán azért, mert ez az ország a labdarúgás őshazája. Talán azért, mert van múltjuk, méghozzá nem is akármilyen. Anglia válogatottja azonban nem több mítosznál. Beteljesületlen ígéretnél. Így van ez, ki tudja, hány éve, s nem volt másként a 2012-es Európa-bajnokságon sem. Mert nem is lehetett másként. Nincs kizárva, hogy Anglia válogatottjának hazai rajongói mindennek elmondanak, sőt meg is köveznek, mégis úgy gondolom: valahol a labdarúgás megcsúfolása volt, hogy a britek csoportelsőként jutottak a negyeddöntőbe. Még ha a klasszikus „kick & rush”-t játszották volna... De még csak azt sem.
Az egyetlen igazi labdarúgó szerintem Steven Gerrard, a Liverpool középpályása, aki messze kiemelkedik e társaságból. Van még egy komoly ígéret, Andy Carroll; a svédek elleni fejes gólját – azt ahogyan a liverpooli csatár elindult Gerrard (ugyan ki más?) beadására és azt az erőt, amellyel a hálóba juttatta a labdát – tanítani kellene.
Összességében Anglia így is alulteljesített – vagy csak úgy, ahogyan szokott –, s az újabb kudarcon az sem változtat, hogy az olaszok elleni negyeddöntő olykor kifejezetten izgalmas parti volt. Az „angol beteg” bajainak okaként alapvetően azt szokták emlegetni, hogy a Premier Liga csapatait televásárolják külföldiekkel. A problémát valahol máshol kellene keresni, szerintem az angol futballból hiányzik a közösségi szellem.
Az a felfogás, ami a brit bulvársajtó által csak Krautoknak (káposztának) nevezett németekben megvan. A társadalom közösségiesítése az egykori NSZK-ban az 1950-es évek végén kezdődött. Az elképzelés a szociáldemokrata párt – főként a néhai Willy Brandt – nevéhez fűződött, az egykori pártelnök, majd szövetségi kancellár ezzel próbálta modernizálni az SPD-t, illetve a nagy rivális CDU által megálmodott gazdasági csodában és fogyasztásban lubickoló nyugatnémet társadalmat. A közösségiesítés része volt az a lényegében a második világháború után a nyugatnémet politikai elitben gyökeret verő nézet, hogy Németország helye Európában van.
Míg Hitler németesíteni akarta Európát, addig az NSZK első kancellárja, Konrad Adenauer (CDU) Németországot kívánta európaizálni. Sikerrel. Európa alapvetően a német, francia tandemre épül, de mindenki tudja, hogy Németországgal szemben nincs európai politika.
A labdarúgásban az európaizálás vagy a normalitáshoz való visszatérés az 1954-es „berni csodával”, az Arany-csapat legyőzésével kezdődött meg. Fritz Walterék azt bizonyították, hogy annak a – Hitler alatt felnőtt – generációnak van másik arca is. A következő hullám az 1970-es években érkezett: Franz Beckenbauer, Paul Breitner, Gerd Müller és társaik már a háború után, egy demokratizálódó, sok kínnal és keservvel, de jó irányba fejlődő NSZK-t képviselve nyerték meg az 1974-es világbajnokságot.
Bastian Schweinsteiger, Mesut Özil, Sami Khedira (tessék figyelni a nevekre!) a hidegháború és a német újraegyesítés után nevelkedett, multikulturális, de közösségiesített Németország színeiben futballozik. Minden idők legdemokratikusabb és legeurópaibb Németországának mezében. S nem azért kell tartani Joachim Löw tanítványaitól, mert olyanok a pályán, mintha páncélosokkal jönnének. Lehet gúnyolódni a Krautokon, de érdemesebb tanulni tőlük.
