Figyeljék a Krautokat!

Olyan rajongótáboruk van, mint a Rolling Stonesnak. Szurkolóik megjelenése olyan erődemonstrációval felér,mintha Nelson admirális flottája vonulna fel. Van bennük valami vonzó, valamiért mindig odafigyel rájuk az ember.

Mindig vár tőlük valamit, talán azért, mert ez az ország a labdarúgás őshazája. Talán azért, mert van múltjuk, méghozzá nem is akármilyen. Anglia válogatottja azonban nem több mítosznál. Beteljesületlen ígéretnél. Így van ez, ki tudja, hány éve, s nem volt másként a 2012-es Európa-bajnokságon sem. Mert nem is lehetett másként. Nincs kizárva, hogy Anglia válogatottjának hazai rajongói mindennek elmondanak, sőt meg is köveznek, mégis úgy gondolom: valahol a labdarúgás megcsúfolása volt, hogy a britek csoportelsőként jutottak a negyeddöntőbe. Még ha a klasszikus „kick & rush”-t játszották volna... De még csak azt sem.

Az egyetlen igazi labdarúgó szerintem Steven Gerrard, a Liverpool középpályása, aki messze kiemelkedik e társaságból. Van még egy komoly ígéret, Andy Carroll; a svédek elleni fejes gólját – azt ahogyan a liverpooli csatár elindult Gerrard (ugyan ki más?) beadására és azt az erőt, amellyel a hálóba juttatta a labdát – tanítani kellene.

Összességében Anglia így is alulteljesített – vagy csak úgy, ahogyan szokott –, s az újabb kudarcon az sem változtat, hogy az olaszok elleni negyeddöntő olykor kifejezetten izgalmas parti volt. Az „angol beteg” bajainak okaként alapvetően azt szokták emlegetni, hogy a Premier Liga csapatait televásárolják külföldiekkel. A problémát valahol máshol kellene keresni, szerintem az angol futballból hiányzik a közösségi szellem.

Az a felfogás, ami a brit bulvársajtó által csak Krautoknak (káposztának) nevezett németekben megvan. A társadalom közösségiesítése az egykori NSZK-ban az 1950-es évek végén kezdődött. Az elképzelés a szociáldemokrata párt – főként a néhai Willy Brandt – nevéhez fűződött, az egykori pártelnök, majd szövetségi kancellár ezzel próbálta modernizálni az SPD-t, illetve a nagy rivális CDU által megálmodott gazdasági csodában és fogyasztásban lubickoló nyugatnémet társadalmat. A közösségiesítés része volt az a lényegében a második világháború után a nyugatnémet politikai elitben gyökeret verő nézet, hogy Németország helye Európában van.

Míg Hitler németesíteni akarta Európát, addig az NSZK első kancellárja, Konrad Adenauer (CDU) Németországot kívánta európaizálni. Sikerrel. Európa alapvetően a német, francia tandemre épül, de mindenki tudja, hogy Németországgal szemben nincs európai politika.

A labdarúgásban az európaizálás vagy a normalitáshoz való visszatérés az 1954-es „berni csodával”, az Arany-csapat legyőzésével kezdődött meg. Fritz Walterék azt bizonyították, hogy annak a – Hitler alatt felnőtt – generációnak van másik arca is. A következő hullám az 1970-es években érkezett: Franz Beckenbauer, Paul Breitner, Gerd Müller és társaik már a háború után, egy demokratizálódó, sok kínnal és keservvel, de jó irányba fejlődő NSZK-t képviselve nyerték meg az 1974-es világbajnokságot.

Bastian Schweinsteiger, Mesut Özil, Sami Khedira (tessék figyelni a nevekre!) a hidegháború és a német újraegyesítés után nevelkedett, multikulturális, de közösségiesített Németország színeiben futballozik. Minden idők legdemokratikusabb és legeurópaibb Németországának mezében. S nem azért kell tartani Joachim Löw tanítványaitól, mert olyanok a pályán, mintha páncélosokkal jönnének. Lehet gúnyolódni a Krautokon, de érdemesebb tanulni tőlük.

„Az egyetlen igazi labdarúgó” az angol csapatban: Steven Gerrard, a válogatott csapatkapitánya
„Az egyetlen igazi labdarúgó” az angol csapatban: Steven Gerrard, a válogatott csapatkapitánya
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.