Hugo Lloris lehetetlent kért honfitársaitól: türelmet.

Ilyen meccs után ez az, ami nincs. A másfél óra minden egyes percében abban reménykedett valamennyi francia: „az nem létezik, hogy egyszer ne csípjük el a labdát, és ne legyen egy akciónk”, de újra és újra keserűen kellett tapasztalnia, hogy „ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalúl festett egekbe néz”... (Mintha Vörösmarty Mihály 1843-ban megálmodta volna a 2012-es spanyol–francia Eb-negyeddöntőt.) Javert felügyelő nem kutatott annyit Jean Valjean után, amennyit a fehérben futballozó kékek nyomoztak, de hiába keresték a labdát nagy erőkkel, még véletlenül sem lelték meg.

Xabi Alonso, aki a századik válogatottságát két góllal ünnepelte, joggal ült diadalt: „Fenomenális volt a csapat!”

Hozzá kell tenni: megint.

Vagy inkább azt: mint mindig.

Spanyolország világ- és Európa-bajnoki címvédő, FIFA-ranglistavezető válogatottja a 2008-as Eb-től kezdve úgynevezett knock out szakaszos találkozón egyetlen gólt sem kapott! A négy évvel ezelőtti negyeddöntőben érte el a legrosszabb eredményt (0-0 és tizenegyes párbajban kivívott továbbjutás az olaszokkal szemben), de aztán 3-0 következett Oroszország együttese, majd öt 1-0 – sorrendben – Németország (Eb-döntő), Portugália, Paraguay, Németország (vb-elődöntő), Hollandia ellen (vb-döntő), most pedig 2-0 a franciák donyecki kiejtésekor. A mérleg hét győzelem, egy döntetlen, 10-0-ás gólkülönbség...

Elképesztő fölény.

Mert az 1-0-ás diadalok sem úgy születtek, hogy betonbrigád dolgozott hátul, s a nagy nehezen megszerzett labdát arra rúgta, amerre állt. Éppen ellenkezőleg: a gömböt gondosan megtartotta, az ellenfeleket megfosztotta még az alkalmi hozzáérés örömétől is, „tiki-takizott” tetszése szerint. A Donyeckből tudósító Lantos Gábor, a Magyar Rádió kitűnő riportere a meccs után azt kérdezte tőlem: „Mi ebben a jó?” –  Hát az – válaszoltam neki –, hogy ennek a megvalósíthatósági valószínűsége gyakorlatilag a nulla volt.

Idáig (értsd: az utóbbi évekig) el sem lehetett képzelni olyan labdarúgócsapatot, amely az esetek döntő hányadában nem passzol távolabbra két-három méternél, még a védővonalában is gurigázik, miközben a vetélytársaknak esélyük sincs a „hozzászólásra”. A hetvenes években Brazília játszott hasonlót: az úgynevezett „altató futball” közben a pálya közepén adogatott hosszasan, majd néhány hirtelen ütemváltással meglepte az ellenfelet, és megnyerte a meccset. Ám akkoriban nem hódította el sem a világbajnoki címet, sem a Copa Americát, a spanyolok viszont mindent visznek. Ráadásul ennyi ideig még a legjobb braziloknál sem volt a labda. S nem Andorrával, San Marinóval vagy a magyar válogatott barátságos találkozókra kiválasztott partnereivel szemben tüntetik el azt: a világ legjobbjai futkosnak, mint (már bocsánat) pók a falon.

Itt azért nyomban javítanék, mert a világ legjobbjai természetesen a spanyolok. A másik oldalon azonban így is jó néhány klasszis játékos bukkan fel, de arra az időre, amíg a „La Roja”, vagyis a spanyol válogatott az ellenfél, valamennyi kiesik a szerepéből. Ez nem jelenti azt, hogy Vicente del Bosque garnitúrája már 2012 Európa-bajnoka is lenne, sőt. „Csupán” annyit tesz: a gárda 2008-tól mostanáig nem volt hajlandó elveszteni a labdát, amihez azért szükség van „némi” technikára, taktikára, futómennyiségre. Mert akármennyire „kicsiben” játszik is a gárda, állandómozgásban kell lennie ahhoz, hogy mindig legyen kihez passzolni.

Ehhez járul a megalapozott önbizalom. Del Bosque nemegyszer úgy ül a kispadon, mintha kávézóban töltené az idejét, egy-egy (de tényleg csak egy-egy!) rosszul sikerült átadás után összehajol segítőjével, és együtt mosolyog vele azon, hogy „látod, azt hitte, jó lesz”... Itt nincs görcsölés, itt nem számít, ha olykor a mezőnyben hibázol, mert nyilvánvaló: pillanatokon belül megint a spanyolokhoz kerül a labda. Nem csupán olyan biztonsággal őrzik azt, mint a svájci bankokban a betéteket: ha nagy ritkán elveszítik, azonnal vissza is veszik.

Újabban igazi csatár nélkül játszanak, papíron Fabregas van elöl, a többiek mögötte. Az olasz–spanyol (1-1) után felhívtak Gdanskban a Sport Tv-től, és kollégáim azt kérdezték tőlem az adásban: mit szólok Del Bosque sajátos, ék nélküli taktikájához? Már akkor úgy gondoltam, nincs ezzel semmi baj, eddig sem arról szólt a spanyol futball, hogy rontsunk neki az élő falnak. Azaz mindegy, a halálos passzt ki kapja: Fabregas, David Silva, Iniesta vagy Xavi (ezek a fiúk adják is, kapják is, csak azt nem lehet tudni, melyikük lesz az előkészítő, és melyikük a befejező; legutóbb, ugyebár, Xabi Alonso jött). Legföljebb azon tűnődhet az ember, hogy jó hely az, ahol egyszerre ül a tartalékok között a két Fernando, Torres és Llorente, valamint Negredo...

Az eredmény pedig folyton ugyanaz.

Szerény véleményem szerint a francia válogatott a földkerekség legjobban felkészített együtteseinek egyike, szakvezetője, Laurent Blanc az utóbbi két esztendőben messzemenően valóra tudta váltani elgondolásait. A spanyolok ellen megállt a tudomány: edzőmeccsen van annyi izgalom, amennyi Donyeckben volt. A L’Equipe megemlítette, hogy „a kék terv nem működött”. Miért épp a kék működött volna? Csődöt mondott már a szivárvány megannyi árnyalata, mert hosszú – és valójában nagy tétre menő – másfél órák sora bizonyítja: ez ellen egyszerűen nincs mit tenni.

Két válogatott azért még megpróbálhatja. A Marca már jelezte is a folytatást: „És most Cristiano Ronaldo!” Persze a spanyol lap is illően felköszöntötte a jubilánst („Oh-la-la Xabi!”), s nem mulasztotta el megemlíteni: „Egymás után harmadszor vagyunk nagy torna elődöntőjében. Spanyolország olyan magasságokban jár, mint korábban soha.”

Ez ismét csak vitathatatlan, a stílus viszont nem mindenkinek tetszik. (Nekem speciel igen, és az Eb eddigi legszebb góljának David Silváét tartom lövőcselekkel, „köténnyel”, földre csücsülő írekkel, Fedák Sárival.) Ami biztos: állást kell foglalni, igen vagy nem, kitérni nem lehet.

A passz a spanyoloké.

Sakk-matt. A spanyolok első gólja a franciák elleni negyeddöntőn (2-0)