Kamuti Jenő, a sportági szövetség szakmai alelnöke kommentálja ezekkel a szavakkal az olaszországi Legnanóban történteket, és hozzáfűzi: „Én is ott voltam a helyszínen, és a legszívesebben sírtam volna”. Nincs mit csodálkozni a hajdani kiváló tőröző szavain, hiszen az Eb tizennyolc magyar részvevője közül senki nem jutott még a legjobb nyolc közé sem egyéniben, s a férfi párbajtőrcsapat – slusszpoénként szerzett? – tegnapi ezüstérme sem írja át a szomorú képet.

Azt gondoltuk volna, hogy a londoni olimpiai kvalifikációs leszereplést nem lehet alulmúlni (a játékokon mindössze négy honfitárs vívó léphet pástra, miközben egyetlen magyar csapat sem lesz ott az események eseményén...), de Kamuti amondó: nem történt semmi egyéb, csak az, aminek törvényszerűen történnie kellett.

– A húsz éve tartó folyamat kezdi elérni a végpontját, és most már nincs ember a vívósportban, aki ne kiabálná mind hangosabban, hogy ez így nem mehet tovább. Minden a válogatottak érdekeinek lett alárendelve, a műhelymunka becsülete odaveszett, az edzők éhbérért dolgoznak, és elkedvetlenednek, a versenyzők zöme pedig mintha szívességet tenne azzal, hogy hajlandó vívni. A négy olim piai részvevőnk mellett talán a párbajtőröző Boczkó Gábor tartozik a nemzetközi elitbe, a többiek meg sem közelítik azt, hátország nincs.

A legeredményesebb magyar olimpiai sportág kálváriájában – véli Kamuti – meghatározó szerepet játszik, hogy a vívók bántóan keveset edzenek. Azt mondja, ő maga, noha egyetemistaként csupán háromszáz forint tanulmányi segélyt kapott, kétszer annyit tréningezett, mint a mostani, magukat profinak nevező sportolók.

– A világon szinte mindenütt elképesztő energiákat fektetnek a vívásba, és ennek megfelelően a versenyzők is heti tizennyolc-húsz órát gyakorolnak Ázsiában, Amerikában, Franciaországban, Olaszországban, Németországban vagy Oroszországban – így az alelnök. – Nálunk egyre kisebb a merítési lehetőség is. Hogy mást ne mondjak, a legutóbbi női junior tőr válogatón tizennyolcan indultak. Nem nehéz belátni, hogy ez már katasztrófahelyzet.

Kamuti szerint a kilábaláshoz vezető utat nem lesz könnyű megtalálni,mert a sportágban mindenki a másikra mutogat. Az edző a szövetségre, a szövetség a versenyzőre, a sportoló a trénerre. „A torzsalkodás általánossá vált, pedig a krízisre közösen kellene megoldást találni. Ráadásul a nyakunkon a jövő évi világbajnokság, amelyet sajnos mi rendezünk.”

Amikor visszakérdezek, miért „sajnos”, a szakember már mondja is: „Azért, mert minden valószínűség szerint hatalmas égés lesz a magyar szereplés, jóllehet ünnepet illene varázsolni az eseményből, hiszen a Nemzetközi Vívó Szövetség Budapesten ünnepli majd fennállásának centenáriumát.”

Szóba kerül még a vívómesterképzés kérdése, a versenyzőkből kihaló szenvedély, a sportág vidéki fellegvárainak feltámasztása vagy éppen kialakítása és az is, hogy a szövetség tisztújító közgyűlését – feltehetően ez tényleg unikum – nem egészen négy héttel az olimpia előtt tartják.

– Egyelőre nincs koncepció, földön-égen nem láthatók azok, akik képesek a rendteremtésre. Úgyhogy minden optimizmusomat elővéve sem mondhatok mást: ha 2020-ra elérjük a 2004-es, a sportág dicsőséges múltját nézve nem éppen világverő formánkat, én már elégedett leszek.

Döntő helyzet. Imre Géza és Kauter asszója a párbajtőrcsapatok fináléjában