Ha már a mozinál tartunk, meg kell jegyezni, hogy az egyes szurkolótáborokat elnézve komoly sminkmesteri teljesítményeket lehet látni. Az arcfestés itt, Európában jó másfél évtizede része a szurkolási kultúrának. A divat először csak a bal és jobb orcákra kis méretben pingált nemzeti színekkel indult. Ma már azonban a teljes arcborítás dívik, igaz, az olasz drukkerek között felfedezni véltem néhány Zorrót vagy Fatia Negrát. Igaz, nem fekete anyagból készült, hanem zöld-fehér-piros festékből „kikevert” álarcot öltöttek magukra.

Akadt azért olyan sárga-kékben pompázó ukrán rajongó is, akit hiába mutatott a stadion óriáskivetítőjén a kamera, az álcázás olyan jól sikerült, hogy az illető nem reagált, mert nem ismert magára.

Sokan leírták már, hogy a labdarúgás és a szurkolás milyen erős identifikációs jelenség a posztmodern társadalmakban. A közösségi összetartozásnak olyan formája ez, amely ugyanakkor rendkívül tág teret ad az individualizmus és a kreativitás kibontakozásának. A stadionban – a VIP-páholyok közönségét leszámítva – mindenki olyan színben tünteti fel magát, amilyenben akarja. Legalább egy pár órára kifestheti magát, levetkőzheti gátlásait, bulizhat, kiabálhat, kieresztheti a gőzt.

Persze ez is szerepjáték, önmutogatás, amit a televízió ki is használ. A drága pénzen megvett közvetítéshez ingyen kapja a járulékos showt. Az adásnak kifejezetten jót tesznek a tribünön megjelenő arcokról közvetített vágóképek. Ritmust adnak, életet hoznak be, különösen, ha a pályán lévők játék helyett ráülnek az eredményre. A publikum pedig lelkesen vesz részt ebben a hatalmas szórakoztatóipari akcióban, ahol –ha szembeötlő sminket választ magának – megkaphatja a vágyott pár másodperces világhírt.

Ami a szurkolóknak a festék, az a játékosoknak a tinta. Nos, ne tessék a szeszes ital argóból átvett elnevezésére gondolni, a testfestésről van szó. A mostani Európa-bajnokságon alig van olyan labdarúgó, akinek legalább a karjait ne borították volna gazdagon tetoválások – más testrészekről ne is beszéljünk.

Motívumokban sokféle akad, gót betűk, polinéziai hullámok, vallási jelképek. Lényegében minden, ami az utcákon is egyre sűrűbben visszaköszön. Magyarországon – a nyugati világhoz hasonlóan – radikális fordulat állt be a tetoválás megítélésében. Míg korábban leginkább a matróz-, majd a börtönvilágra lehetett asszociálni a „bőrfestés” kapcsán, ma már a középosztályban is elterjedt a feltűnés, a másoktól való különbözés, az egyéniség kifejezésének e sajátos, közszemlére tett formája.

A labdarúgásban a trendet, azt hiszem, David Beckham indította el, ő volt az a profi focista, aki a korábban „proletárnak” tartott labdarúgást felesége, Victoria hathatós segítségével bevitte a divat csillogó-villogó világába, és márkanevet teremtett. A futball – tetszik, nem tetszik – fogyasztói iparággá nőtte ki magát, a nagy klubok tusfürdőhöz is odaadják a nevüket.

Bevallom, eredetileg nem festékekről és tintákról akartam írni. Anélkül, hogy tovább mélyíteném Hegyi Iván és Murányi András e hasábokon kibontakozó párbeszédét Barcelona kontra Real Madrid-ügyben, az utóbbi egyesület szimpatizánsaként csak annyit tennék hozzá: ha valaki csak a horvátok elleni hétfői meccset látta, az bizony nem szeretett bele a spanyol fociba. A kép, valljuk be, igen haloványra sikeredett. Azon nem segít se festék, se tinta.