Egyszer már itt fáznánk meg!
Német nyugdíjas turistacsoportoknak mutatták be kedden Gdansk nevezetességeit: ebből is látszik, hogy erősen fogyatkozik az Európa-bajnokság amúgy sem hatalmas vendégserege. Igaz, pénteken Gdanskban az idős városlátogatókénál jóval népesebb és zajosabb gruppék is megjelennek majd, hiszen itt játsszák a német–görög negyeddöntőt, ám az Európa-bajnokság részvevőinek csökkenésével a hazautazók száma egyenes arányban nő, a légkör megváltozik, pláne, ha a házigazdák válogatottja olyan dicstelenül búcsúzik a tornától, mint a lengyel válogatott. Vigaszul az 1975-ös lengyel–holland Eb-selejtező összefoglalóját sugározzák immár rendszeresen a lengyel televízióban, azon a meccsen ugyanis – Lato és Gadocha egy-egy góljával, valamint Szarmach duplájával – 4-1-re nyert Chorzówban a vendéglátó együttes. Hogy miért éppen e találkozó részleteit adják kárpótlásképpen, azt nem tudom, sejtem viszont, hogy a német nyugdíjasokhoz hasonlóan koros helyi szurkolók (gyermekeikkel, sőt lassan unokáikkal együtt) nem győznek sóhajtozni: „Hej, amikor még Tomaszewski – Szymanowski, Zmuda, Bulzacki, Wawrowski – Kaszperczak, Deyna, Maszczyk – Lato, Szarmach, Gadocha volt a tizenegy!
Nem manapság állt fel így a csapat, az biztos. Stefan Szczeplek, a legtekintélyesebb lengyel szakírók egyike éppen arról ír a Rzeczpospolita című lapban, hogy „a kudarc nem mostani eredetű: az utóbbi harminc évet reprezentálja”. Hozzáteszi: „Igazán fontos meccset legutóbb 1982-ben, a vb-bronzérem megszerzése alkalmával nyert a lengyel válogatott”, azaz fölösleges volt nagy álmokat szőni. Megjegyzi még: „Noha a szövetségi kapitány – a szurkolók vélekedése ellenére – a jelen legjobb lengyel játékosait szerepeltette, s azok az Eb-n a tőlük telhető legjobbat nyújtották, az európai versenyképesség tekintetében ennyire telik.”
Mintha valahonnan ismerősek lennének a szavak, nem igaz?
Szczepleknél sokkal kevésbé higgadtak a horvátok. „Stark áldozatai vagyunk” – mondják a spanyoloktól elszenvedett 0-1, valamint a vereségből következő kiesés után, és két tizenegyest kérnek számon a német játékvezetőn. Magam nem értem, melyik két büntetőgyanús esetet emlegetik hallatlan felháborodással. Egy jelenetre emlékszem: Mandzukicba az első félidőben alighanem belerúgtak, de nekem úgy tetszett, a tizenhatoson kívül. (Az más lapra tartozik: Stark sporttárs szögletet ítélt.) Corluka azonban odáig ment, hogy azt mondta: „Kifosztottak bennünket. Az ellenem elkövetett szabálytalanság nyomán tizenegyest kellett volna ítélni, de a vak ember nem látott semmit sem.” AVecernji List című horvát újság szerint „Stark arrogáns tolvaj”, míg Bilic szövetségi kapitány úgy véli: „A világ- és Európa-bajnoki címvédő válogatottnak nincs szüksége ilyen segítségre.” Egyedül Rakitic említette meg: „A spanyolokat nagyon nehéz legyőzni. A csapatjátékuk olyan, akár egy gépezet. Ők a legjobbak.”
A mérlegük valóban imponáló, még ha a horvátok ellen nem játszottak is valami fényesen. (Jellemző, hogy a Marca című spanyol lapban Casillas kapta a legkiválóbb osztályzatot, 9-est, míg a helyszínen a meccs legjobbjának választott Iniesta teljesítményét csak 7-esre értékelte az újság.) A gárda legutóbb a 2010-es világbajnokság csoportkörében, a svájciakkal vívott találkozón (0-1) szenvedett vereséget tétre menő mérkőzésen, azóta tizenhét díjmeccs közül tizenhatot megnyert. (Az egyetlen döntetlen az olaszokkal szemben itt elért 1-1.) Ha ehhez hozzátesszük, hogy 2008-ban öt győzelemmel és egy – szintén az olaszokkal játszott –döntetlennel hódította el az Európa-bajnoki aranyérmet az együttes, akkor annyit legalábbis ki lehet jelenteni: egészen kiegyensúlyozott csapatról van szó... A hétfő este Gdanskban az egyetlen gólt szerző Jesus Navas joggal mondhatta: „Nyertünk, mert mi csak a győzelemben hiszünk.” A legszellemesebb spanyol kommentár azonban így hangzott: „Szenvedtünk, mint talán soha eddig, de győztünk, mint rendesen.”
A siker jelentősebb az 1-0-nál, és nem csupán a csoportelsőség miatt, hanem mindenekelőtt azért, mert összeesküvés-elméletek serege fogalmazódott meg a kritikus találkozó előtt. Az olaszok abból a szempontból okkal reszkettek, hogy ritkán láttam akkora elkeseredést, amilyet a 2004-es Eb-n Guimaraesben tapasztaltam, amikor kiderült, hogy Cassano a 94. percben hiába szerezte meg a győztes gólt a bolgárok ellen (2-1), a dánok és a svédek „kisakkozták” az azúrkékeket. Másfelől viszont alaptalan volt az itáliai félelem, mert a spanyol válogatott oly magasra emelkedett az utóbbi években –mind az eredményeit, mind a futball kultúráját illetően –, hogy távol kellett tartania magától a gyanú árnyékát is. Noha Bilic szögezte le: „soha nem voltam oly büszke a csapatra, mint most”, ezt Vicente del Bosque is nyugodtan kijelenthette volna. Igaz, ő annyi csodát élt meg már együttesével, hogy nem könnyű választania, melyik az első a sok közül...
Az olaszok hálásak, Buffon kapus például nem az írek 2-0-ás legyőzését méltatta, hanem azt mondta: „Köszönjük, Spanyolország!” Ugyanakkor Ibériában igyekeznek elhatárolódni Itáliától: „Mi fair play-t játszunk, nálunk nincs totó- és vesztegetési botrány.” Prandelli szövetségi kapitány nem foglalkozott az ironikus spanyol reakcióval, inkább azt emelte ki: „Nem aludtunk, dolgoztunk. Ennek logikus következménye a továbbjutás.” Azért nagy kő esett le a szívekről, Cassano is megkönnyebbülten említette: „Vasárnaptól egy másik Európában játszunk.”
Ez a „vasárnaptól” önbizalomra vall, mert megtörténhet, ugye, hogy a squadra azzurra tagjai fellépnek a kijevi negyeddöntőben, aztán csak a hazautazás lesz a programjuk...
A horvát szurkolóknál azért mindenképpen jobban járnak. Ezek az emberek végül is a vereségért gyalogoltak kilométereket a stadionig, hogy aztán visszafelé ne csak a kiesés terhét cipeljék lábizompróbáló túrájuk közben, hanem még a nyakukba kapjanak egy trópusi típusú esőt is. Másfél órán át szakadt úgy, hogy az utcákon már néhány perc elteltével patakokban folyt a víz, és hol volt még a belváros? Ráadásul horvát drukkernek lenni nem amolyan szalonszokás: életforma. A szurkolók többsége szó szerint piros kockás lepelbe öltözik, ing és zakó helyett azt viseli – csavarja magára gondosan – a meccsnapokon. Képzelhetik, miként nehezedett mindegyikükre az (elnézést) ronggyá ázott nemzeti szerelés, a meghűlés közvetlen veszélyéről nem is beszélve...
Egyszer bennünket fenyegetne már nátha az Eb-n! De magam csak amiatt prüszkölök, hogy tinédzser voltam, amikor a magyar válogatott részvevője lehetett a kontinenstornának, azóta minden selejtezősorozatban „megfázunk”. Sokat megért fejjel pedig még álmodozni se hagynak. Olvasom az interneten: „A mai lehet a nagy nap, Böde aláírhat a Fradinak.”
Az más.
