Oké, nem mindig erre lyukadtunk ki, de a „menj már!” felszólítás is viszonylag kevésszer hangzott el, akárcsak a „normális vagy?” kérdő mondat, mindenesetre abban mindig megegyeztünk, hogy...

Megint bajban vagyok, tudniillik –dacára az alapvetésekben kétségkívül megmutatkozó egyetértésnek – nem egyeztünk meg körülbelül semmiben sem, Iván részéről ugyanis a testkultúra eme ágát optimális esetben (például aktuálisan: Barcelona) tizenegy művész játssza, a kapus is képes esernyőzni, bőrözni és lövőcselt bemutatni a saját ötösén belül, sőt e csapatban még a gyúró is dekázva hozza a kötszertáskát, miként természetesen a szertárosnő hasonló lazasággal prezentálja a brazilkört a reggeli teázás során.

Ezzel (némileg) szemben, azaz hozzávetőleg a magam részéről rendre azt az álláspontot rögzítettem, hogy nézd, Iván, teljesen igazad van, abszolúte, már-már száz százalékig, de minden valamirevaló együttesbe, már csak az íze miatt is, kell egy klasszikus stílusú durung; sötét lelkű bunkó, örökké morcos sintér, ilyesmi, aki kiteszi a rivális szélsőt a lelátóra bátor felfutása közben, mint tette azt futószalagon Lóránt Gyula bácsi az aranycsapatban – egy olasz meccs utáni banketten odanyújtotta jobbját az itáliai centercsatárnak, mire az az asztal alá menekült –, továbbá az is pompás ék, aki nem oxizik hármat a saját maga által hátrasarkazott labdával, hanem történetesen akkor is talál, mintegy zörget vagy, ugye, zizzent, például Fernando Morientes, ha éppenséggel a kapunak háttal állva stíröli a nagy mellű csajt a lelátón, mert a tarkójáról is a kapuba pattan a labda.

Kicsit szűkebben: Lionel Messi is jó meg Cristiano Ronaldo is jó.

Előbbi speciel zseni, utóbbi meg nem annyira, de mindent megtanult a sportágról, amit meg lehetett tanulni. Előbbi váltott lábas dekázás közben főzi meg a reggeli kávét, miközben a szalagcímeket is átfutja, utóbbit meg, hehe, kinevették, amikor madridi bemutatása alkalmával – alig ötvenezer ember nézte a Bernabeuban – előbb hármat, majd négyet, aztán úgy ötöt dekázott csak. Jó, Iván, te is maximálisan elismered a „zselést”, de a legnagyobb brazil – khm, argentin –művészekhez mégsem hasonlítod.

S hát magam sem volnék fan, ha csak annyiban nem, hogy nekem aztán egyenesen imponál „ez a” Real Madrid, amely a szögletzászlónál megszerzett labdákból is, huss, hihetetlen sebességgel, körülbelül három húzással jelenik meg a vetélytárs kapuja előtt, következésképpen imponál C. Ronaldo is, aki olykor űrsebesen vágtat végig a gyöpön, s küldi oda a zsét, ahová.

Ettől még a tiki-takán alapuló, időnként – ezért mit kapok... – unalmas, plusz 150/mínusz 50 százalékos labdabirtoklási aránnyal fűszerezett Barca-meccsek is nagyon szépek, csak tudom, hogy támadás közben bőven kiérek a sörért a konyhába és vissza, mert a fiúk jó hosszan szop...ják a labda nélkül szomorúan futkározgató ellenfelet, míg príma ritmusváltással végre megindulnak a kapu felé.

Tyű, messzire jutottam.

Jóllehet az egésszel csak azt akartam mondani, hogy ez a nem bonyolult lelkivilágú, az élet kérdéseit kvázi szimplává csupaszító csávó megint megmutatta. Jó szezon végén bevágta a Barcának, örömünnep; kihagyta a tizenegyest a Bayern ellen, letargia; bakik az Eb elején, ultraciki-érzés; erre a hollandok ellen, amikor a leginkább kellett, úgy köszönt be kétszer, hogy a meccs előtt Timbuktutól a Feröer szigeteken át Kamcsatkáig mindenki eltemette szépen.

Nem csoda: Varela dánok elleni góljánál – előtte Cé micsoda ziccereket rontott! – úgy zihált a tüdeje, mint aki azzal szembesült, jaj, ez a torna se rólam szól majd, de azért kösz, Varela, hogy megkíméltél az égéstől, ugyanakkor kicsit igazítsd már meg a hajad, ha velem vagy egy vágóképen.

Cé bejelentkezett. Szegény Messi meg a Buenos Aires-i villájában hetykén emelgetve káromkodik szépen.