Édes narancsból keserű lekvár
A légkört illetően jobban közelít az igazsághoz az, amellyel a Varsói Magyar Kulturális Intézet áll elő rövidesen, mert a kiváló történész, dr. Tischler János igazgató irányításával működő intézmény műsorára tűzi azt a filmet, melynek címe: Áll a bál. E mozinak amúgy nincs köze a mostani miliőhöz, már csak azért sem, mert 1939-ben, a második világháború kirobbanását megelőzően készült Csortos Gyula, Szelecky Zita, Bilicsi Tivadar és Gobbi Hilda főszereplésével, a története pedig egy hercegnő liaisonjáról, azaz „rangon aluli” kapcsolatáról szól egy (a szerelem kitudódása után) varsói követségi titkárrá „kihelyezett” fiatalemberrel. Túl a nagyszerű művészek játékán, a film azért is – vagy mindenekelőtt azért érdekes –, mert az utolsó mozgóképeket őrzi a háború előtti lengyel fővárosról.
Kissé messzire kerültem az Eb-től, a lényeg: a hajdani alkotást itt még nem mutatták be, de Lengyelországban, mondom, már áll a bál...
Hollandiában nemkülönben.
A tulipános válogatott az utóbbi több mint három évtized második leggyászosabb szereplését produkálta: legutóbb 1980-ban fordult elő, hogy már a csoportmérkőzések után elköszönt az Eb-től. Ennél gyengébb eredményt csak akkor produkált, amikor el sem jutott az 1984-es (még nyolccsapatos) tornára, igaz, csupán azért nem lehetett részvevő, mert a spanyolok épp annyival verték az emlékezetes selejtezőn a máltaiakat (12-1...), amennyivel nyerniük kellett ahhoz, hogy gólkülönbséggel megelőzzék a hollandokat. Kárpótlásul a „kitaszítottak” 1988-ban aranyérmet nyertek, s azóta háromszor voltak elő-, kétszer pedig negyeddöntősök. Most viszont üres Harkovban a narancssárga kemping... „Az Oranje egy vicc” – írta a holland lapok egyike, és változatlanul tartja magát az a vélemény: „az ego lerombolta a csapatot”. Azt azért megjegyezném, hogy a végtelen önbizalom kialakulásában azoknak is volt szerepük, akik most lehordják az együttest, mert Sneijdertől, Van Persie-től és a többiektől ugyanúgy elájultak, mint hajdanán Cruyfftól vagy Van Bastentől, miközben nemhogy a Cruyff- vagy a Van Basten-generációval nem vethető egybe a jelenlegi garnitúra, hanem talán még a Kluivert-korosztály is előtte járt (és nem csak az időben). Napjaink nem éppen üdítő tapasztalata, hogy sokkal kevesebb a világklasszis futballista, mint korábban, annál több az olyan sztár, akit a régebben elképzelhetetlen (műszaki) fejlődésen átment elektronikus média pumpál fel. Így lesznek Van Persie-kből pont nélküli „Maradonák”...
Ám mi csak szeretnénk, ha feleolyan erősségű válogatottunk lenne, mint a Döbrögi-módra háromszor elagyabugyált hollandoknak, kiknek csont nélküli kiesése újabb keserves alkalom a számvetésre a magyar futball tekintetében. Noha honfitársaink (már negyven éve) nincsenek jelen az Eb-n, e torna eseményei szinte mindennap megforgatják a tőrt a szívünkben. Emlékeznek-e még, mekkora hűhót csaptak odahaza a körül, hogy „mindössze” 5-3-ra kapott ki a nemzeti együttes az amszterdami Eb-selejtezőn? Online tudósításban arról olvastam, hogy „heroikusan küzdött” a magyar válogatott, és a hivatalosságok azt is elvárták volna: egyenesen győzelemként ünnepelje mindenki a vereséget. Az nyilván elhanyagolható körülmény volt, hogy kaptunk ötöt... Öt nappal azelőtt meg négyet. „Sikerült” 3-9-et elérni egy olyan gárdával szemben, mely kerek nullával és 2-5-ös gólkülönbséggel zárta az Eb-t. Európa- vagy világvetélkedőkön kiváltképp szembeszökő, mennyire más dimenzióban mozognak nálunk a labdarúgás vezetői, akik a kiszolgálóiknál annyit el tudnak intézni, hogy próbálják meg a magyar „Van Persie-t” „Maradonának” láttatni, de magyar Van Persie sincs, ezért aztán az NB I büfészínészeit kell felemelni, e kisstílű mutatványon viszont a józan többség csak meghökken vagy jót röhög. Már amennyire kínjában jót tud röhögni az ember...
Annál nagyobb elismeréssel van az olyan csapatok iránt, amilyen az Eb-n eddig százszázalékos német válogatott, s az olyan játékosokkal szemben, amilyen Lukas Podolski. Ebből a labdarúgóból soha nem kreáltak celebet, ellenben e csatár szép csendben eljutott a századik válogatottságig. Huszonhét évesen, a német futball történetében tizedikként. Előtte van Matthäus (150), Klose (119), Klinsmann (109), Kohler (105), Beckenbauer (103), Streich (102) és Hässler, vele együtt Dörner és Kirsten (100). Néhányuknak a keletnémet válogatottságaikat is számon tartják, függetlenül attól, hogy az NDK együttesébe könnyebb volt bekerülni, mint az NSZK-éba, de ez már történelem... A szereplések tekintetében Podolski is azt írt, ezért aztán a szokásosnál többet foglalkoztak vele. Elmondhatta, hogy a három legszomorúbb mérkőzése a 2006-os és a 2010-es vb-elődöntő (Olaszország 0-2, Spanyolország 0-1), valamint a 2008-as Eb-döntő (Spanyolország 0-1) volt, viszont a legszebb talán még hátravan: azt – reményei szerint – július elsején Kijevben játsszák. Mivel ezen az oldalon Murányi András barátom nekem (is) üzen, hadd hívjam fel az ő szíves figyelmét is, mit válaszolt a jubiláns arra a kérdésre, hogy melyik a legértékesebb meze. „Az, amelyet Ronaldótól kaptam.” Majd hozzátette: „Az igazitól. A braziltól.”
Ez a Podolski nem csupán jó futballista, de kiváló ízlése is van...
Nem tudom, az oroszok elmondhatják-e ugyanezt magukról, ám hogy Lengyelországban máris sokan hiányolják őket, az biztos. (Sokan meg nem.) Akik sajnálkoznak a hazautazásuk miatt, azok ajándéktárgyárusok, és sóhajtozva emlegetik, hogy egy orosz drukker átlagban 200 eurót hagyott náluk minden egyes vásárlásnál. Gdanskban most a horvátokban a remény, mert a városban annyi kockás zászlót látni, amennyi a Forma–1 utóbbi húsz évében nem bukkant fel. A vendégek azonban már kiköltekeztek, miután a szállodai szobákat ugyanúgy aranyáron adják errefelé, mint a finom – vagy kevésbé finom –kollekciót az ékszerészek utcájában, a Mariackán...
A legjobb üzlet Podolskié lenne. Ő (vagy más) úgy kaphat aranyat, hogy még neki fizetnének érte.
