Zöld földfelettjáró
Ám nem történt semmi különös.
Már azon kívül, hogy az ibériaiak címvédőhöz méltó, lebilincselő produkciót nyújtottak, s hogy az írek az asszisztenciáért megünnepelték a sajátjaikat. Még a gdanski városközpontba vezető úton is daloltak, noha – közlekedési eszköz híján – kilométereket kellett gyalogolniuk a hozzájuk hasonlóan kitartó esőben, és többségük, miként mondani szokás, nem volt éppen túlöltözve. Jó részük rövid nadrágban és mezben ment ki a mérkőzésre, mert a meccs az meccs, ahhoz nem pulóver és kord nadrág, hanem szerelés illik; hogy aztán megfáztak-e vagy sem, azt nem tudom, de a hangjukon nem hallatszott, hogy baj lenne a torkukkal. „Whatever will be, will be” – harsogták Doris Day slágerét, mely 1956-ban Alfred Hitchcock nem kevésbé híres Az ember, aki túl sokat tudott című filmjében csendült fel először, majd áttértek a Beatles Yellow Submarine-jére, pontosabban annak dallamára felsorolták az összeállítást. Tessék csak dúdolni („In the town where I was born”): „Number one is Shay Given, / Number two is St. Ledger...” A hármas náluk Gary Breen volt, aki már nem játszik, úgyhogy a Sárga tengeralattjáró zöld átköltése nem a napokban született, de nyilván még a kihagyott Stephen Ward sem reklamált volna: „Engem nem lehet elfelejteni...”
Hasznos volna átvenni ezt az életkedvet az írektől, már úgy értem, a fogyatkozó magyar drukkerek körében, mert így az otthoni szurkolók sokkal könnyebben túleshetnének az egymást követő traumákon. Sőt nem kellene túljutniuk semmin sem, hiszen ezzel a felfogással nem létezik megrázkódtatás, a négygólos „zamek” is paradicsom... Jelzem, e szemléletet az MLSZ már igyekszik a magáévá tenni: elöljárói diadalt ülnek akkor is, ha nincs miért. Azaz mindig diadalt ülnek, mert soha nincs miért... A futball hazai hívei azonban még nem követik a példát: nagyobbik hányaduk lemondóan legyint, a tántoríthatatlanok meg kicsinyke eredményre vágynak, és nem mondható, hogy eléggé el nem ítélhetően, mert lássuk be: a magyar és az ír labdarúgás hagyományai közel sem azonosak. Ám csak a múltbéli tradíciók különböznek, a jelen nem, és előbbutóbb eljön az idő, amikor a magyar–ír próbameccs 0-0-ját mindenki a legnagyobb pátosszal értékeli majd, ahogyan ezt már – haladva a korszellemmel – meg is tették néhányan...
Az igazi futballban persze még tétmérkőzésen sem felel meg a döntetlen; legalábbis ezt visszhangozza Lengyelország. Mert a „szomszédban” egészenmástmondanak... A csehek szombaton boldogok lennének az „iksszel”, és szurkolóikat újra külön vonatok szállítják a cseh, lengyel határhoz viszonylag közeli Wroclawba. (Már azokat, akik – a két-, három-, négycsillagos szállodák égi csillagos áraitól visszarettenve – nem vettek ki szobát az Eb-re.) A drukkerek annak ellenére utaznak, hogy a három, talán legnevesebb cseh labdarúgó egyelőre nem hasonlít korábbi önmagára: Petr Czech „kölyök III-as” gólt hozott össze a görögöknek, Tomas Rosicky pálca nélküli karmester (ilyen pedig nincs, csak tárca nélküli miniszter van), míg Milan Baros utcahoszszal „nyert” azon az ankéton, melyet egy cseh lap hirdetett meg, az iránt érdeklődve: „Ki a legrosszabb játékosunk az Eb-n?” Ehhez képest Petr Jiracek már azon tűnődik, hogy „valószínűleg Németország csapata lesz az ellenfelünk a legjobb nyolc között”, ám nem kevesen vannak, akik úgy vélik: a középpályásnak nemhogy korai, de teljességgel fölösleges a negyeddöntővel foglalkoznia...
Nagyjából 38 milliónyian gondolják ekképpen.
Ennyi Lengyelország lakossága.
A várakozás óriási, és senki nem figyel az olyan szövegre, amely szerint „a lengyel válogatott már most többet produkált, mint a négy évvel ezelőtti Európa-bajnokságon, hiszen 2008-ban csak egy pontot szerzett”. Kétségtelen, megduplázódott a szerény termés, de nem a két döntetlen miatt gyűlt egybe pénteken vagy ötszáz ember a csapat wroclawi szállodájánál, hogy az „ikszekért” lelkesedjen... A mámoros fogadtatás azt a reményt fejezte ki: a harmadik fordulóban győzni kell, és kész! Az Euro 2012-től elbóduló – de annak megrendezésére nem mindenben tökéletesen alkalmas – lengyelek érdeklődésére jellemző, hogy valóban egy országot tart lázban: Tyton vagy Szczesny lesz-e kapus. Mint emlékezetes, Szczesnyt kiállították a görögök ellen, a helyére álló Tyton (Titán?) pedig kifogta Karagunisz tizenegyesét, Franciszek Smuda szövetségi kapitány mégis spekulált, melyikük védjen a „cseh” meccsen. Pénteken aztán Tyton mellett döntött – csakis ez lehetett a választása, mert a másik esetben valósággal kihívná maga ellen a sorsot –, arról viszont még nem határozhatott, hogy jó néhány sérültje közül kit játszathat egyáltalán. A szakvezető feltehetően cserélne Maciej Karczynskivel, a varsói rendőrség szóvivőjével, akinek látszólag nincsenek dilemmái. Kijelentette ugyanis: „A lengyel és az orosz huligánok összetűzése ellenére az Euro fővárosainak egyike biztonságos.” Nem így érzik azok az orosz drukkerek, akik a hazautazásukat fontolgatják, mégpedig azért, mert „félnek, hogy veszélyben az életük”. Ezek meglehetősen súlyos szavak, de – látva a lengyel csuklyás „osztag” brutalitását – meg tudom érteni, hogy van, ami még a futballnál is fontosabb. Dick Advocaatnak, az orosz együttes holland szakvezetőjének persze a labdarúgásra kell össz pontosítania, s – miként mondta – nem is figyel másra, csak a görögök elleni varsói találkozóra. „Wroclaw engem nem érdekel” – jegyezte meg az A csoport másik találkozójáról, a lengyel–csehről, s bár nem kétlem, hogy csapatának sikerére fókuszál, engem tűnődésre késztetett a házigazdákkal vívott mérkőzés alkalmával. Az úgy lett 1-1, hogy Andrej Arsavin „elpaszszolta” a labdát, amikor négy orosz támadó játékos állt két lengyel védővel szemben, majd sértődötten megállt, mintha őt nem tudták volna megjátszani. Ilyesmit a mai futballban az utóbbi esetben sem engedhetne meg magának, ám Advocaat annak ellenére is a pályán hagyta, hogy az ellenakcióból Blaszczykowski egyenlített.
Ez meghökkentő a trénertől, ám teljesen „normális” az oroszoknál. Kvalitásai alapján a „szbornaja” az Eb legjobb garnitúráinak egyike, de játékosain az látszik: ha megy, megy; ha nem, nem. Kíváncsi vagyok, meddig lehet eljutni ily kitűnő képességekkel és ennyire sajátos csapatszellemmel. A görögök mindenesetre azon az állásponton vannak: „Teoretikusan az ellenfél az esélyesebb, ám a lengyelek bebizonyították, hogy az orosz medve sem sebezhetetlen.”
Amúgy nemcsak Varsóban, hanem Wroclawban is azt mondják: lássuk a medvét!
