A baj ott kezdődik, hogy nem értem az íreket.

Egy ír a meccsen FOTÓ: AFP GABRIEL BOUYS

Egy hete, hogy a horvátok lelépték őket a pályáról, most meg itt állnak a mérkőzés utolsó perceiben az ördöngös spanyolok négy góljával a nyakukon, és a jövő heti záró kör sem ígér sokkal többet, az olaszok is elverhetik őket, az egész társulat megszégyenülve csomagolna már – „jobb csapatot érdemelne a közönség!” –, de nem csak a hiába várt hármas sípszó, a le látó is marasztal, a hatalmas zöld szektorból döng a The Fields of Atherny folkballada ismétlődő sora: „We had dreams and songs to sing...”

Nem örömdal ez. Az 1845–50-es nagy ír éhínség idején családjának ételt lopó, lebukó és ezért Ausztráliába száműzött rab, Michael melankolikus búcsúja, amelyet Pete St. John írt meg még 1970-ben, és amely dal az 1990-es vébén lett ismert a világ előtt mint a zöld válogatott himnusza. Szomorú dal, és mégis: megalázott csapatot ilyen emelkedetten még nem búcsúztatott a saját közönsége. Nincs görcsölés. Nincs nemzethalál, világvége. Nem keresik a kötelet, nem kiáltják ki magukat mártírnak, nem átkozzák az esőt, a bírót, az ellenfelet, a világ minden sikerét korábban bezsebelő olasz Giovanni Trappatoni kapitányt, Given kapust vagy éppen Duffot, O’Shea-t, Dunne-t és Robbie Keant, az öregedő ikont. Annak fogadják el a valóságot, ami: vége egy történetnek. Fájdalmas a búcsú, persze hogy az, de legalább itt voltunk, együtt voltunk, mi írek, küzdöttünk, ahogyan tudtunk, alulmaradtunk, emlékezzünk hát, hogy emlékezhessetek: „volt egy álmunk meg néhány dalunk”, az álom szertefoszlott, ez a dal meg itt marad, nektek.

Itt maradt: ezzel a viszkis, söriszsza emelkedettséggel van tele a világ szíve. Pedig az emelkedettségre nem csak a stadionban, otthon sincs semmi, de semmi okuk az íreknek. A vert csoportkör után hazatérve, ugyanazt az országot kell megélniük, amelyből a hosszú Eb-útra indultak, azt az országot, amely Európában sokadmagával ül nyakig ugyanabban a válsághalomban, és még csak futballsiker is alig enyhíti a hétköznapokat.

A kívülálló laikusok felszabadultságával nézem a spanyolok szorításában futkározó íreket, hallgatom a dalt, és muszáj engednem „ezeknek”, megiszom egy Jamesont meg egy pohár Guinnesst. És akkor a százezres Népstadionra gondolok, mi másra?, meg a kettős meccsekre, a Dél-Amerikát végigverő Vasasra, a Fradira, az Újpestre meg az MTK-ra, és még csak nem is a film-Puskásra, Bozsikra meg a púpos Budaira, hanem – most becsukott szemmel – arra, amit láttam, a brazil gólt rúgó Farkasra, meg Göröcsre, Albertre és Tichyre. Törőcsikre meg Nyilasira, az argentin nyitómeccsre. Mexikóra. És a mai üres stadionokra, amelyekhez hamarosan újakat emelnek.

Aztán a bíró véget vet a dalnak, én pedig ráébredek: a mélabú emelkedettség nélkül mit sem ér. Meg kellene értenünk az íreket.