Hagyjuk most azt a sztereotípiát, hogy márpedig a játék sava-borsa a gól. Azért hagyjuk, mert ha egyetlen gól sem esik az olasz–spanyolon, akkor is hatalmas meccs volt, a szó esztétikai értelmében is. Miért van az, kérdem magamtól, már nem is tudom, mióta, hogy ezt a barcás-spanyolos (és tavasztól már madridos) játékot akkor is maradéktalan élvezettel tudom nézni, amikor nincs gól, sőt úgy néz ki, nem is lesz, mert a támadásukat a tizenhatos sarkától egészen a saját térfelükig vezetik vissza, hogy aztán újra felépítsék, látszólag komótosan, de még a kilencvenedik utáni percben is, amikor már az egész emberiség csakis az ívelést tudja elképzelni.

Hanem hogy az olaszok így felnőjenek a spanyolokhoz, azt nem gondoltam volna. Hogy nem ijednek meg senkitől, s hogy védekezni ők tudnak legjobban a világon, eddig is tudtuk, de hogy mindezt technikásan tegyék, sőt elegánsan, engem már-már könnyekig meghatott. Pláne, hogy a sajtó teli volt az olasz állapotokkal: a felkészülési meccseik nem sikerültek, plusz a fogadási csalássorozat, ami ott lesz majd a tudatalattijukban s megbénítja őket.

Az lehet, hogy a tudatalattijukban ott is volt, a fejükön meg a lábukon mindenesetre nem látszott; amúgy pedig, és nem mellesleg: 1982-ben az olaszok éppen egy kiadós totóbotrány után nyertek vb-t a bűnös Rossival, s szintén nem a tudatalattijukkal.

Eddig ez úgy volt, hogyha az olaszok jobb és fifikásabb csapattal találkoztak, módszeresen tették tönkre a focit, gorombáskodtak, színészkedtek, ha kellett, a brazilokat is lenyomták. Most viszont elfelejtettek olaszok lenni, az ezzel járó következményekkel: két intelligens, futballozni akaró és tudó csapat látványa azonnal illúziókat táplál az emberben, hátha a pályákon egyszer s mindenkorra a szép és agyas játék győzedelmeskedik.

Olasz meló után: Buffon kapus és a gólszerző, Di Natale