A portugál szurkolók egyikét mutatta a kamera egy játékvezetői ítélet után. Nem kiállítás, tizenegyes, tömegverekedés, les vagy lábtörés előzte meg dühkitörését. Csak egy apró fault.

Thomas Müller, a Bayern München támadója, és Fabio Coentrao, a Real Madrid védője birkózott a németek büntetőterületén kívül, s a francia Lannoy játékvezető a portugál játékost látta szabálytalannak. Ez a döntés kergette az infarktus zöld határára a rajongót.

Pedig a bíró alighanem jól ítélt. Noha mindkét futballista húzta a másik mezét, a játékvezető az előírásoknak megfelelően helyezkedett, ott volt, ahol lennie kellett, s onnan alighanem csupán Coentrao dressztesztjét érzékelte. Mégsem akadt luzitán a stadionban, aki ne csalásra, globális összeesküvésre, a klímakatasztrófa mellékhatására gyanakodott volna, mert az, ugye, kizárt, hogy Coentrao volt a szabálytalan.

Az nem fér össze az igazságunkkal.

E fékevesztett szurkoló civilben lehet atomerőművek rendszerszerű működése fölött diszponáló mérnök, költő vagy úszómester, ám a lelátón nincs jelentősége a fizetésének, a csaja hosszú lábainak, a műveltségének, meg az alvási szokásainak, mert futballfanatikusként van jelen az arénában.

S ha valaki ebben a minőségében jelenik meg a létesítményben, akkor a vizit idejére általában szakít a racionalitás minden formájával. A botlábú center, akin nevet, ha az ellenfélnél játszik, futballpikasszóvá nemesedik, ha a kedvenc együttese mezében lép föl. A brutális veserúgás ütemkésés, ha ami balbunkónk követi el, emberiség elleni bűntett, ha a rivális hátvédje. A bíró csal, ha nekik ad vitatható tizenegyest, téved, ha mi kapunk efféle ajándékot. A játékos príma sportember, hazafiideál, ha egy zsák lóvéért ideigazol, s elfelejti korábbi problémáit, köztük a pár eurós napidíjat, ellenben Hegedűs egri hadnagyba ojtott Geréb, míg más színű trikóban sziporkázik.

Éppen ezért az üvöltöző portugál drukkernek mint futballfanatikusnak igaza volt, így csöppet sem meglepő, hogy hevesen demonstrált a francia játékvezető ítélete ellen. Ha nem ez lenne a természetes, akkor nem lennének rabjai e játéknak milliárdnyian szerte a világban.

Persze nyilván oka e fogságnak Cristiano Ronaldo biciklicsele, Neuer remek attrakciója, Schweinsteiger fölfoghatatlan alázata, Bruno Alves eleganciája, továbbá Özil ámulatba ejtő kreativitása is, de főként saját igazságunk láncol oda menthetetlenül a futballhoz.

Ha a főnök igazságtalanul osztja a melót, ha a világ nem érti a géniuszunkat, ha a parkolóóra benyelte az aprónkat, ha a nő megint kidobott, ha... Akkor a futball igazságot szolgáltat nekünk.

Pedig rohadtul igazságtalan.