Mamája, hazája: rendező
Ez lesz az első keleti Európa-bajnokság. A varsói nyitány előtt milyen a hangulat Lengyelországban?
Felemás. Noha 2007-ben – amikor az ukránokkal együtt bennünket választottak házigazdának – ünnep volt nálunk, azóta már sokan emlegetik, hogy az előkészületek sok pénzbe kerültek, az Eb helyett inkább óvodák, kórházak kellettek volna. Ráadásul a válogatott nem tartozik a kontinens legjobbjai közé, s ha nem jut tovább a csoportból, akkor nagy lesz a lehangoltság. Már csak azért is, mert – és ez a válasz másik fele a légkörre vonatkozó kérdésére – nem kevesen olyan reményeket táplálnak, mintha a hetvenes-nyolcvanas évek lengyel válogatottja fogadná a görögöket, a cseheket, az oroszokat. A vérmesebbek úgy tekintenek Piszczekre, Blaszczykowskira, Lewandowskira, hogy a dortmundi bajnokok hármasban megnyerik az Eb-t... Márpedig az még a Deyna-, Lato-, Szarmach-féle együttesnek sem sikerült; olyannyira nem, hogy a hajdani ideálok egyetlenegyszer sem szerepeltek Európa-bajnokságon.
Szorong?
A rendezés miatt nem: szerintem a szervezésben inkább lehetünk Európa-bajnokok, mint a pályán.
Ilyen árakkal?
Lengyelországban azért olcsóbbak a szállodák, mint Ukrajnában. De nem szívesen bírálnám a partnereket, hiszen annak idején ők találták ki a közös keleti rendezést és beszéltek rá bennünket a kontinens legjobb válogatottjainak együttes fogadására. Ami tény: a tizenöt vendég küldöttség közül tizenhárom a mi országunkban száll meg, azaz több csapat ingázik Lengyelország, valamint Ukrajna között.
Európának úgy tetszik: a vendégeken akarják behozni az irdatlan költségeket.
Azok ilyen formában behozhatatlanok: Lengyelország tizenhatmilliárd eurót fordított az infrastrukturális fejlesztésekre. Ezekre azonban szükség volt, és nem annyira az Eb, mint inkább az ország szempontjából, mert a civilizációs előrelépés vitathatatlan. Azt viszont magam sem tudom, mi lesz a gyönyörű stadionokkal az Európa-bajnokság után, mert a baj noki meccseken bizony nincs negyvenezres nézőátlag...
Emelkedett vagy kritikus cikket írna a kontinenstorna előtt, ha még mindig sportújságíró lenne?
Már nem vagyok gyakorló zsurnaliszta, bár korábban tényleg a kollégája voltam. Sőt a hetvenes-nyolcvanas években a Népsport lengyelországi tudósítójaként is dolgoztam, és nyarantamindig örömmelmentem Budapestre, a Vörösmarty térre, mert az ottani bankban egy összegben vehettem fel az éves honoráriumot.
A család lejátszhatta volna a színész–újságíró meccset!
Az apukám valóban színész, az anyukám rendező volt; a legkisebb fiam, Caetano pedig rapper. De nem szerettem a színház világát. Nekem az gyerekként főként azt jelentette: a papa késő este, rendszerint nagy társasággal jött haza, és művészkollégáival olyan zajt csapott, hogy rendre felébredtem, majd nem tudtam elaludni... Igaz, a kompánia még mindig szolidabban viselkedett a Lechia Gdansk ultráinál. Ezt csak azért említem, mert Donald Tusk, a jelenlegi miniszterelnök ifjú korában ehhez a körhöz tartozott.
Ön is vívott futballháborút...
Kilenc és fél évig, amíg a szövetség elnöke voltam. De a partvonalon hozzászoktam az izgalmakhoz: az 1990-es vb-n nyolc, az 1994-esen négy mérkőzésen működtem közre asszisztensként.
A kilencvenes német–argentin döntőn (1-0) Codesal mexikói játékvezető ítéletei – enyhén szólva – megosztották a futballvilágot...
Maradjunk annyiban: kollégámat lelkileg megviselte az a római mérkőzés, ám engem a bírálatok nem érintettek. Négy évvel később, a német–belga nyolcaddöntőn viszont megjártam: a chicagói meccsen Röthlisberger, a svájci játékvezető 0-0-nál, az én oldalamon nem ítélt meg egy nyilvánvaló tizenegyest a belgák javára, majd a mérkőzést 3-2-re nyerték a németek, bennünket pedig hazaküldtek.
Neheztelt Röthlisbergerre?
Ugyan! Többek között neki is köszönhettem, hogy megtanultam: a bírónak és a partjelzőnek úgy kell együttműködnie, akár a zenekarban az énekesnek meg a dobosnak. Most már hozzátehetem: vagy mint az Ebszervezőbizottság tagjainak. Ettől persze még lehet nálunk is Chicago, de az is megtörténhet, hogy nem lesz gikszer...
