Mamája, hazája: rendező

Az Eb szervezőbizottságának tagja, korábbi neves FIFA-játékvezető – aki az elsők között szakosodott az asszisztensi tevékenységre –, s hazája akkor kapta meg a rendezés jogát, amikor még ő volt a Lengyel Labdarúgó Szövetség elnöke. „Életem tornája”– mondja a ma kezdődő vetélkedőről Michal Listkiewicz, jóllehet vb-döntőn is „lengetett” 1990-ben.

Ez lesz az első keleti Európa-bajnokság. A varsói nyitány előtt milyen a hangulat Lengyelországban?

Felemás. Noha 2007-ben – amikor az ukránokkal együtt bennünket választottak házigazdának – ünnep volt nálunk, azóta már sokan emlegetik, hogy az előkészületek sok pénzbe kerültek, az Eb helyett inkább óvodák, kórházak kellettek volna. Ráadásul a válogatott nem tartozik a kontinens legjobbjai közé, s ha nem jut tovább a csoportból, akkor nagy lesz a lehangoltság. Már csak azért is, mert – és ez a válasz másik fele a légkörre vonatkozó kérdésére – nem kevesen olyan reményeket táplálnak, mintha a hetvenes-nyolcvanas évek lengyel válogatottja fogadná a görögöket, a cseheket, az oroszokat. A vérmesebbek úgy tekintenek Piszczekre, Blaszczykowskira, Lewandowskira, hogy a dortmundi bajnokok hármasban megnyerik az Eb-t... Márpedig az még a Deyna-, Lato-, Szarmach-féle együttesnek sem sikerült; olyannyira nem, hogy a hajdani ideálok egyetlenegyszer sem szerepeltek Európa-bajnokságon.

Szorong?

A rendezés miatt nem: szerintem a szervezésben inkább lehetünk Európa-bajnokok, mint a pályán.

Ilyen árakkal?

Lengyelországban azért olcsóbbak a szállodák, mint Ukrajnában. De nem szívesen bírálnám a partnereket, hiszen annak idején ők találták ki a közös keleti rendezést és beszéltek rá bennünket a kontinens legjobb válogatottjainak együttes fogadására. Ami tény: a tizenöt vendég küldöttség közül tizenhárom a mi országunkban száll meg, azaz több csapat ingázik Lengyelország, valamint Ukrajna között.

Európának úgy tetszik: a vendégeken akarják behozni az irdatlan költségeket.

Azok ilyen formában behozhatatlanok: Lengyelország tizenhatmilliárd eurót fordított az infrastrukturális fejlesztésekre. Ezekre azonban szükség volt, és nem annyira az Eb, mint inkább az ország szempontjából, mert a civilizációs előrelépés vitathatatlan. Azt viszont magam sem tudom, mi lesz a gyönyörű stadionokkal az Európa-bajnokság után, mert a baj noki meccseken bizony nincs negyvenezres nézőátlag...

Emelkedett vagy kritikus cikket írna a kontinenstorna előtt, ha még mindig sportújságíró lenne?

Már nem vagyok gyakorló zsurnaliszta, bár korábban tényleg a kollégája voltam. Sőt a hetvenes-nyolcvanas években a Népsport lengyelországi tudósítójaként is dolgoztam, és nyarantamindig örömmelmentem Budapestre, a Vörösmarty térre, mert az ottani bankban egy összegben vehettem fel az éves honoráriumot.

A család lejátszhatta volna a színész–újságíró meccset!

Az apukám valóban színész, az anyukám rendező volt; a legkisebb fiam, Caetano pedig rapper. De nem szerettem a színház világát. Nekem az gyerekként főként azt jelentette: a papa késő este, rendszerint nagy társasággal jött haza, és művészkollégáival olyan zajt csapott, hogy rendre felébredtem, majd nem tudtam elaludni... Igaz, a kompánia még mindig szolidabban viselkedett a Lechia Gdansk ultráinál. Ezt csak azért említem, mert Donald Tusk, a jelenlegi miniszterelnök ifjú korában ehhez a körhöz tartozott.

Ön is vívott futballháborút...

Kilenc és fél évig, amíg a szövetség elnöke voltam. De a partvonalon hozzászoktam az izgalmakhoz: az 1990-es vb-n nyolc, az 1994-esen négy mérkőzésen működtem közre asszisztensként.

A kilencvenes német–argentin döntőn (1-0) Codesal mexikói játékvezető ítéletei – enyhén szólva – megosztották a futballvilágot...

Maradjunk annyiban: kollégámat lelkileg megviselte az a római mérkőzés, ám engem a bírálatok nem érintettek. Négy évvel később, a német–belga nyolcaddöntőn viszont megjártam: a chicagói meccsen Röthlisberger, a svájci játékvezető 0-0-nál, az én oldalamon nem ítélt meg egy nyilvánvaló tizenegyest a belgák javára, majd a mérkőzést 3-2-re nyerték a németek, bennünket pedig hazaküldtek.

Neheztelt Röthlisbergerre?

Ugyan! Többek között neki is köszönhettem, hogy megtanultam: a bírónak és a partjelzőnek úgy kell együttműködnie, akár a zenekarban az énekesnek meg a dobosnak. Most már hozzátehetem: vagy mint az Ebszervezőbizottság tagjainak. Ettől persze még lehet nálunk is Chicago, de az is megtörténhet, hogy nem lesz gikszer...

FOTÓ: MÓRICZ SIMON
FOTÓ: MÓRICZ SIMON
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.