Újítás a Kistextben
Klasszis együttesnek az aranyérmes Debrecen sem nevezhető, ám kétségkívül csapatnak mondható, mert harminc fordulót veretlenül végigjátszani az akármilyen színvonalú sorozatban egységre és kiegyensúlyozottságra vall. A DVSC magára maradt a szánalmas mezőnyben, és negyvenhat év után másolta le a Vasas 1966-os, szintén vereség nélkül elért diadalát. Összehasonlításokat ne tegyünk, hiszen hajdanán az angyalföldiek extraklasszisokat (Albert, Bene, Göröcs, Sipos, Tichy, Varga Zoltán) felvonultató vetélytársakat előztek meg, 5-0-ra és 2-0-ra verték a BEK-ben a lisszaboni Sportingot, a válogatott a brazilokat iskolázta le a világbajnokságon (3-1), s bizony nevetséges volna Mészöly Kálmánt meg Simacot, Farkas Jánost és Coulibalyt összevetni...
Ám a mostani NB I-es készletből kétségkívül kiemelkedett a 2000-es évek ibolyaszerény magyar labdarúgását amúgy is meghatározó – a legendás évtizedekben viszont legföljebb epizódszerepeket játszó – hajdúsági „Lokomotív”.
A többiek?
Az állítólagos riválisok közül a Videoton címvédőből ezüstérmessé vált; a lehető legkorábban elbúcsúzott a BL-selejtezőtől; másodosztályú ellenféllel szemben esett ki a Magyar Kupából; ráadásul edzője lefejelt egy embert, szinte minden következmény nélkül. A tett Paulo Sousa, annak eltűrése a klub szégyene... (Közbevetőleg érdemes elgondolkodni azon: ha ilyen, a legmagasabb nyugat-európai futballkultúrából érkező trénert sikerül szerződtetni, akkor mi az esélye az efféle edzői magatartásnak? Szinte semmi. De úgy tetszik, ebben a közegben csak mélyre süllyedés van.)
A bronzérmes Győr kevésbé izgalmas, sőt unalmas: jellemző, hogy a harminc évvel ezelőtti kisalföldi bajnokcsapat köszöntésekor is mindössze háromezren lézengtek az ETO Parkban. Egyrészt azért, mert generációk nőttek fel a régi gárda 102 gólos sikere óta, s a fiatalok talán már azt sem tudják, ki volt Hannich, Póczik, Burcsa vagy Szentes; másrészt, mert a magyar labdarúgás kudarcos dekádjai „száműzték” a szurkolók többségét, az álfutball iránt – érthetően – nincs különösebb érdeklődés. (A bajnokság átlagnézőszáma nagyjából ezerrel növekedett, de ez csak annak tulajdonítható, hogy a Diósgyőr felváltotta az MTK-t. A pangás ebben a tekintetben is tart.)
Negyedikként a Honvéd „futott be”, ám ez csak annyiban érdekes, hogy a kispestiek valamelyest feljavították a valamikori fővárosi nagy csapatok szörnyű mai kiadásainak rettenetes helyezésiszám-átlagát. Az FTC a tizenegyedik, az Újpest a tizenharmadik, a kieső Vasas a tizenötödik helyet „szerezte meg”: gyalázat, gyalázat, gyalázat... Ne feledjük: a budapesti klubok voltak a letéteményesei a dicsőséges (vagyis az igazi) magyar futballnak. Eltűnésük idején pedig láthatatlan a hazai labdarúgás... A Ferencvárosban röpködtek ugyan a lózungok, hogy magyar kézben majd másként lesz minden, de a pártigazgató-klubelnök vezérletével rosszabb a helyzet még annál is, mint amilyen a „brit” időszakban volt. Újpesten viszont külföldiek dirigálnak, hasonló „eredménnyel”. A kimenetelt már akkor sejteni lehetett, amikor a tulajdonos bemutatkozó sajtótájékoztatója – az üres közhelyeket illetően – a Kistext KISZ-alapszervezetének 1967-es gyűlésével vetekedett... A Vasas pedig Magyarország modern kori, ám annál avíttabb labdarúgásának emblematikus példája: duma és káosz van, játékos és elképzelés nincs.
Odáig jutott a profinak (!) nevezett hazai futball, hogy heteken át arról pletykáltak: 1. egyetlen csapat sem akar negyedik lenni az első osztályban, mert senki nem szeretne, mondjuk, Kazahsztánba utazni az Európa Ligaselejtezőre, hogy aztán még „égés” is legyen a vége; 2. az NB II Keleti csoportjában azért folyt a nagyobb „vetélkedés”, hogy melyik együttes ne jusson fel... Híresztelésekkel eddig sem foglalkoztunk, most sem tesszük, csupán annyit jegyzünk meg csöndesen: nagy baj van ott, ahol ilyesmitől meg sem rezdül a közvélemény (merthogy ebben a körben ezt elképzelhetőnek tartja), és sem az érintett klubok, sem a magyar futball vezetői nem állnak ki, hogy felháborodottan utasítsák vissza a kártékony gyanúsítgatást.
A fogadási csalások „fénykorában” persze jobb, ha hallgatnak.
Játékról, erkölcsről, felzárkózásról nem lehet beszélni. Mégis gyakran papolnak róla, ám bármiféle megújulás csak szóban létezik.
Az meg elszáll, mint a magyar részvevő a selejtezőben.
