Merthogy a 12 játszmás páros meccs félidejében, hat meglehetősen unalmas és izgalommentes remi után, a szabadnapon megjelent talán minden idők legnagyobb sakkozója, a 2005-ben visszavonult Kaszparov, és sajtótájékoztatót tartott. A nagymester politikai síkon a Putyin, Medvegyev vezetést igyekszik döntögetni, emellett a Nemzetközi Sakk Szövetség elnökét is leváltaná, ám ezúttal a vb-döntő két szereplőjét kritizálta. Elsősorban a minden formátumban már világbajnoki címmel büszkélkedő indiai Viswanathan Anandot bírálta. Kiemelte, hogy negyvenkét éves utóda 2008-ban milyen magas színvonalú rangadón győzte le Vlagyimir Kramnyikot, azóta azonban – megítélése szerint – elvesztette a motivációját, folyamatosan csúszik lefelé, nagy bajban lenne, ha nem az előversenyeken diadalmaskodó, de a világranglistán csak a 20. helyen álló Gelfanddal, hanem a ranglistát vezető Magnus Carlsennel vagy Levon Aronjannal kellene játszania. Véleménye alátámasztásául az orosz exvilágbajnok rámutatott arra, hogy Anand játéka az utóbbi időben gyakran nem a kezdeményezésre, hanem – az áttörhetetlen védőállás kiépítésével – a döntetlen elérésére épül.

Úgy tetszett, Kaszparov „brutális” fellépése megváltoztatja az egyhangú meccset, hiszen a hetedik játszmában – hála Anand színtelen és megdöbbentően erőtlen játékának – Gelfand nyerni tudott. Ez már csak azért is rendkívüli esemény volt, mert legutóbb tizenkilenc éve, 1993-ban volt képes klasszikus játékidőben legyőzni a „madrasi tigrist”. A nyolcadik játszma még inkább sokkolóan hatott, mivel Anand a világbajnoki döntők több mint százéves történetének legrövidebb, 17 lépéses csatájában elfogta izraeli kihívójának királynőjét, és azonnal kiegyenlített. A remélt gyökeres fordulat mégis elmaradt, a hátralévő négy találkozó ismét baráti, családias légkörben zajlott. Ki érti, hogy Anand a zárószakaszban vajon miért nem a vezérgyalogjával nyitott világossal, holott ezzel a kezdőlépéssel aratta a villámgyőzelmét, és már a harmadik partiban komoly zavarba hozta ellenfelét. Ehelyett mindkétszer a királygyalogjával kezdett, majd mellékváltozatokban remizett. Nem tudom, az olvasó hogy van vele, de magam nem vagyok oda azért, ha a gladiátorok túlzottan szeretik és tisztelik egymást, pláne, ha barátok is, miként ezt Anand és Gelfand el is mondta egymásról. A küzdősportban talán Mike Tyson lehetne példakép, aki a ringben mindenáron ki akarta ütni ellenfelét. Jó, a sakkozás „szellemi boksz”, és kiváltképp furcsa lenne, ha Anand két lépés között leharapná Gelfand fülét (mint Tyson tette azt Holyfieldével), de a nagy barátság helyett olykor legalább egy gyalogját leütné, betörne a nyílt vonalon, leszorítaná a vezérszárnyon, támadást próbálna indítani a királya ellen...

A megbonthatatlan indiai–izraeli barátság csak a 6:6-tal zárult alapszakasz végéig tarthatott. Következett a rájátszás, mely egy nap alatt eldöntötte, kié lesz a sakk-korona és vele a 2,55 millió dolláros díjalap 60 százaléka. A fél-fél órás gondolkodási idővel lejátszott négy rapid parti mindegyikét Anand különösen gyors játéka jellemezte, ami Gelfandot állandó nyomás alatt tartotta. Utóbbi az idő szorításában sorra elpuskázta az esélyeit, míg a favorit – három remi mellett – egy győzelmet is elkönyvelhetett, így hanyatlása ellenére is ő maradt a világbajnok. A látottak után sokan gondolják úgy: bár még Anand a király, a sakkvilágnak fiatalabb, energikusabb új uralkodóra van szüksége.

Anand: a gondolkodó