Bál a Bakonyban
Minden oka megvolt az örömre, hiszen leendő játékosai föltörölték a padlót a Szeged csapatával a bajnoki döntő harmadik meccsén...
A veszprémiek – amint az immár bizonyossá vált – Ortegával vágnak neki a következő évadnak, de a szurkolók most még azt a Mocsai Lajost éltették, aki öt esztendőt töltött a Bakonyban, s ez idő alatt éppen öt NB I-es aranyhoz segítette hozzá a garnitúrát. A jövőben kizárólag az olimpiai részvevő férfiválogatottnál dolgozó szakvezető az utolsó időkérést arra használta fel, hogy a tévé nyilvánossága alatt mondhassa el: „Gratulálok, uraim!” Majd a lefújás után meghatottan köszönt el klubjától, s megdicsérte a közönséget is, noha a drukkerek nem olyan régen, a BL-kudarc nyomán még „szépen” kikezdték őt.
Ám most fordult a kocka, ahogyan magán a mérkőzésen is. Az egyik fél két győzelméig tartó párharc harmadik találkozóján a vendég Szeged egy félidőn át tartotta a lépést a Veszprémmel, amely elsősorban a szintén távozó – pályafutását Kielben folytató – Vujin ellenállhatatlan alakításaival azért már ekkor is lépéselőnybe került (17:14), arra azonban senki nem számíthatott, ami a második fél órában történt.
Tizenhárom és fél percen át nem dobott gólt Skaliczky László csapata, s ebben persze nagy része volt a veszprémi kapuban Alilovicot időközben felváltó Fazekasnak, na de akkor is... Hasonló góliszonyra a leghosszabb szakállú sportági rajongók sem emlékeznek, s az ily módon kézilabdatörténeti „egykapuzássá” silányuló meccs sorsa hamar eldőlt. Négy perccel a vége előtt már tíz góllal vezettek a hazaiak (25:15), s azért lett „csak” nyolc a vége (29:21), mert a hajrá utcabáljelleget öltött, s erőteljes vállveregetések, örömittas kézrázások közepette telt.
