Kiküldték a maradiak
Ott volt Pozsonyban?
Még szép, én vagyok Alex trénere. Úgyhogy testközelből láttam, amint az utolsó kvalifikációs kardviadalon a négy közé jutásért 15:11-re legyőzi Benkó Rékát, s így megszerzi az olimpiai indulási jogot.
Nem volt furcsa, hogy éppen egy magyar lányt kellett elütnie Londontól?
Már hozzászoktunk a hasonló esetekhez, az élsportban ez is benne van. Ráadásul annak idején egyikünkre sem tartottak igényt otthon, úgyhogy a kényszer szülte a jelenlegi helyzetet.
Ki mondta, hogy nem kellenek?
Fogalmazzunk úgy, hogy az akkori sportvezetés. Amikor kilencvennégyben ajánlatot kaptam a németektől, még aznap, este tízkor elmentem az aktuális illetékeshez, és megkérdeztem tőle: milyen szerepet szánnak nekem a magyar vívásban? Azt felelte: „Jobban jársz, ha kimész.” Tíz évvel később szinte ugyanez történt a lányommal is. Klubjával, a BSE-vel elmérgesedett a kapcsolata, mire megint csak föltettem a kérdést, hogy kell-e másik pesti egyesületnek. Nem kellett. Hát ezért vagyunk Koblenzben.
Ahol sikert sikerre halmoz...
Nem panaszkodom. Noha az itteni méretekhez képest kis klub a miénk, két olimpikonnal is büszkélkedhetünk: Alex mellett az a tőröző fiú is kijutott Londonba, aki korábban szintén nálam készült. Egyébként sejtem, mi lesz a következő kérdése.
Nocsak...
Hogy mi történt az utóbbi időben a világverő magyar vívással, mi az oka a kudarcsorozatnak?
És tényleg!
Azt gondolom, elsősorban az, hogy a sportág irányítói nem akarnak haladni a korral. Szakmailag és a hosszú távú sportági stratégiát illetően is maradiak, miközben egy-egy látszateredmény rendre megmenti őket. S nagy a gyanúm, amíg a bili nem borul ki teljesen, addig nem is lesz változás.
Jobb Németországban?
Már itt sem idilli a helyzet, és minél hosszabb idő áll mögöttem, egyre inkább rájövök: a gondok mindenütt hasonlóak, legföljebb a személyek és a megoldások mások. Ma már tudom, ostobaság például olyasmit emlegetni, hogy tipikus magyar betegség, mert egy némettel éppúgy előfordul a szituá ció, miszerint kikap 14:10-ről, mint velünk. Itt is irigykednek egymásra az emberek, fúrják a másikat, és már az anyagi biztonság sem olyan, mint néhány éve. De legalább van koncepció.
Akár haza is jöhetne...
Nem rajtam múlik. Bár a lányom miatt most már kétségkívül ezer szállal kötődöm Németországhoz, egy megfelelő ajánlatot biztosan megfontolnék. Még az sem elképzelhetetlen, hogy Alex Rióban újra magyar színekben versenyezhetne, bár jogilag kicsit zűrös lenne a nemzetváltás. De ez egyelőre csupán minden alapot nélkülöző teória.
Szöul még eszébe jut?
Naná! Legfőképpen azért, mert tisztában vagyok vele: ha a szovjet csapat elleni döntőben nem Gedővárinak ítélik az utolsó tust, egészen másképp alakult volna az életem. Így viszont félistenekként fogadtak bennünket otthon. Igaz, négy év múlva megtapasztaltuk azt is, milyen az, ha nem nyerünk. Barcelonában csak ezüstérmesek lettünk, ami akkora szégyen volt, hogy ha vonattal jövünk haza, nyilván már Rákosrendezőnél leszállítanak minket.
Berettyóújfaluba visszajár még?
Ott születtem, sokáig ott éltek a rokonaim, de ma már nincs, ami odahúzna. Ha otthon vagyok, inkább Taksonyba járok, a vízparti telkünkre. Ahol nyaranta összejövünk a régi csapattársakkal, és megy a szöveg naphosszat. Nekünk még van miről beszélnünk.
