A hetvenötödik születésnapját ünneplő Váczi Józsefből ömlik a szó, ám figyelmeztetem, hogy az ő nevét a hazai lábteniszezéssel azonosítják, úgyhogy, ha lehet, kevesebbet „pólózzon”. Pedig Dömötör, Kárpáti, Markovits meg a többi ász csapattársa volt az ötvennyolcas budapesti Eb-n aranyérmes vízilabda-válogatottban. Igaz, csak egy meccsen – a britek ellenin – játszott, ám azon szórt egy hármast.

Óbudán, a TTVE-pálya közelében nőtt fel. Persze hogy a futballpályára vezetett az útja, egy nap azonban, a Császár fürdőbeli lubickolások egyikén odalépett hozzá Somóczy Loránd, a trénerlegenda, és csak annyit mondott: „A focit abbahagyod, és holnaptól itt vagy edzésen!” Így is lett, a kissrácból később tízszeres válogatott, háromszoros MNK-győztes, na meg Európa-bajnok lett, s csak úgy mellékesen országos rövid pályás csúcsot úszott 50 méter mellen. Mégis a lábtengó emblémájává vált.

– Abban az időszakban kezdődött az őrület, amikor a vízilabdát abbahagyva az Osztapenkónál lettem benzinkutas, olyan kollégákkal, mint a futó Iharos, a futballista Kotász vagy a két hokis, Treplán és nagy cimborám, Horváth Öcsi. De szép idők voltak! Annyit kerestünk, hogy nem győztük elkölteni a pénzt, pedig csak két forint hetven fillér volt egy liter benzin... Egyszer egy San Franciscóban élő barátom idehaza járt, és elmesélte, odaát mekkora őrület a lábtenisz. Mondtam neki: próbáljuk ki! A haverokkal, Horváthtal, a szintén jégkorongozó Mészöly „Kandúrral”, Deák Mikivel és Bakalov Pistával, a Szállítók focistájával gyakoroltunk naphosszat, majd másfél hét után már elvertük az amerikás magyart. És egy életre belebolondultunk a játékba.

Nyomták a tengót a szigeti Dózsa-teniszstadionban, az MTK feneketlen-tavi pályáin, s egyre több menő labdarúgó is csatlakozott hozzájuk. Fazekas, Juhász Péter, Noskó az Újpestből, Tichy és Komora a Honvédból. A balatoni nyaralások is a lábtenisz jegyében teltek, s a vert sereget – mások mellett – olyan klasszisok alkották, mint Törőcsik vagy Ebedli.

– Rém egyszerű, miért arattunk: rengeteget játszottunk. Ennyi a titok, semmi egyéb. A tengóhoz labdaérzék kell, de más futballistakvalitás nem szükséges.

A játék tétje hol vacsora, hol egy kör ital volt, de persze megesett, hogy némi pénzt is sikerült kasszírozni.

– Hú, egy szemüveges srácot egyszer nagyon megpörgettem! Mondtam neki, adok húsz fórt a huszonegy pontig tartó meccsen, csak annyi a kikötésem, hogy mindig én szerválok, ő meg leveszi az okuláréját. Mondjam, hogy ki nyert?

A lábtenisz Vácziék kitartó népszerűsítő tevékenysége nyomán országszerte elterjedt, nemzeti szövetség alakult, Európa- és világbajnokokat „termelt” a rendszer. Ő és a hajdani úttörők soha nem indultak hivatalos versenyeken, s ma már csak emlék számukra a játék.

– Vagy tíz éve abbahagytam. Éppen azért, amiért a pólót is: ha már nem tudok nyerni, nem csinálom. Viszont kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy réges-rég elfelejtett bennünket mindenki...

„Fejjel is kellett a tengót játszani”