– Már eddig is történelmet írtunk a szegedi pólóban, hiszen a városnak soha nem volt Magyar Kupa-győztes meg a BL-ben a legjobb nyolc közé kerülő csapata, és most itt állunk az újabb siker kapujában. Nincs kétségem: ha le tudjuk vetkőzni a félszt, ha nem csináljuk össze magunkat a lehetőségtől, mint néhány napja az Eger elleni bajnoki elődöntőben, akkor mi utazhatunk a nagyváradi Final Fourra – említette bizakodva, s aztán mosolyogva lépett a medencetérbe, ahol edzői pályája legfontosabb mérkőzése várt rá.

S a vízparton szokatlan viseletben, öltönyben feszítő szakvezető (magyarázat tőle: „Érettségire se megyünk alsógatyában”) kisvártatva azt láthatta, hogy Varga Péternek speciel esze ágában sincs berezelnie: a kontratámadás közben a kapu előterében megkapott labdát biztos kézzel vágta Pavic hálójába. Sajnos a folytatás kevésbé alakult örömteli módon. Míg Letica „bezúzta” Baksának a megítélt ötméterest, a túloldalon Somogyi kihagyta a büntetőt, ráadásul az új-zélandi-szegedi Kayes góljára a vendégek további kettővel válaszoltak, így az elöl zavaróan ötlettelennek látszó házigazda az első negyed végére tovább nehezítette saját helyzetét (2:3).

A két kapu mögött állva kereplő, doboló „kemény magokon” semmi sem múlt, a szurkolók láthatóan-hallhatóan elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, ők továbbordítják a csapatot a négyes döntőbe, de az árnyalatnyival fontosabb „terepen”, a medencében még mindig nem akart összeállni a kép. Noha Török Béla remek megúszás nyomán egyenlített, ő volt az is, aki a lécre bombázta a büntetőt (már a másodikat a meccsen, ami finoman szólva is több a soknál...), de a szakasz finisében mégiscsak igazi hangrobbanás rázhatta meg az uszodát, mert Kayes még az újabb pihenőt megelőzően előnyhöz juttatta együttesét (4:3).

Fájdalom, de az újabb nyolc perc végét jelző dudaszó felhangzásakor már megint rosszabbul festett a nagytábla. Az egymás nyakán lihegő felek között legföljebb nüansznyi különbség mutatkozott a második „félidőben” is, s mivel e tekintetben a mérleg nyelve hol ide, hol oda billent, a 6:6-os állásnál kezdődő záró felvonás előtt legföljebb annyit mondhattunk: talán...

A negyed derekán aztán már ennyit sem. Udovicsics detronizáló góllal alázta meg Baksát – a horvátok legendás játékosa majdnem a félpályáról ívelt a magyar kapus hálójába –, s a jelenetet akár jelképként is értelmezhettük: ez nem csupán ejtés, hanem maga a kiejtés volt (7:8)... A tetejébe Vukicevic, majd Milakovic is feliratkozott a villanyújságra (7:10), s immár abban lehetett csupán reménykedni, hogy ne legyen kínosan nagy ruha a vége. Az nem is lett, mivel újabb gól már nem esett, ám Vincze aligha számított arra, hogy rajta kívül a játékosai is zakót öltenek ezen az estén.

Nem süllyedtek el... Akcióban a horvátok