A pályán összeeső, huszonöt éves livornói futballista, Piermario Morosini haláláról beszámoló első tudósítások szívrohamot, szívinfarktust, szívmegállást említettek. Bármelyik ragad is el közülünk egy erőt és teljesítményt megtestesítő sportembert, az már csak orvosi részletkérdés. A többiek megóvása érdekében azonban mégiscsak jó tudni, mi játszódhat le ilyenkor egy egészségesnek tűnő fiatal szervezetben.

Szívrohamon legtöbbször a szerv elégtelen vérellátásából fakadó oxigénhiányos állapotot értik, aminek a következménye a szívizomzat kisebb-nagyobb részének elhalása, vagyis az infarktus. Ez erős, szorító mellkasi fájdalommal jár, s bár viszonylag hirtelen is kialakulhat, többnyire vannak előjelei. A küzdelem közben összeeső élsportolóknál aligha ez áll a háttérben. A helyes kifejezés az ilyen esetek szinte mindegyikében a szívmegállás, vagy még pontosabban a hirtelen szívhalál. Ennek sok oka lehet, de ezek szinte mindegyike egy közös végkifejletbe torkollik: a szív ritmusos összehúzódását szabályozó rendszer mondja fel a szolgálatot. Ha a szív nem húzódik össze, nem kering a vér, az agy azonnal képtelen koordinálni a szervezetet, a sportoló összeesik, de még él. Hogy mekkora esély van a megmentésére, az nemcsak idő és szakértelem, hanem szerencse kérdése is.

Óriási balszerencse kell ugyanis ahhoz, hogy a ritmusszabályozó rendszer felmondja a szolgálatot. Normális körülmények között a szív összehúzódását kiváltó elektromos ingerület az erre szolgáló úgynevezett szinuszcsomóban keletkezik, és rendkívül gyorsan (1-2 méter/szekundumos sebességgel) végigszalad a szívizomsejteken. Minden egyes izomsejt összehúzódik, méghozzá összehangoltan, hogy a szerv képes legyen a vért az erekbe pumpálni. Utána minden egyes sejt „pihen” egy kicsit, és e pihenőidő alatt hiába jön újabb ingerület, nem reagál rá. Abból, hogy a pulzusszámunk nyugalomban percenként 70 körüli – meccs közben meg jócskán 100 fölötti –, gondolhatjuk, hogy az összehúzódás és az azt követő pihenés időtartama rendkívül rövid. Azt már elképzelni is nehéz, milyen kicsi lehet az időbeni eltérés két szomszédos szívizomsejtnél: ahogyan sejtről sejtre fut tovább az ingerület, mindegyik egy picit később végez az összehúzódással és kezd pihenni. A másodperc ezredrészéről van szó. A szívizomzat akkor is jól működik, ha a folyamat szervezettsége valamiért enyhén zavarttá válik, és a pihenő időszakok egymáshoz képest kissé elcsúsznak. Ám ha valami óriási balszerencse folytán épp ekkor jön egy soron kívüli inger (amilyen bárkinél létrejöhet, amikor nagy, extra szívdobbanást érez), akkor kialakulhat a káosz. Mivel az egyik sejt már túl van a pihenőidején, és ingerelhető, a szomszédja pedig még pihen, és nem ingerelhető, hirtelen vége a rendnek, az ingerület amerre tud, összevissza fut tovább, és kialakul a kamrafibrilláció. Ezt csak defibrillátor alkalmazásával lehet helyreállítani.

A hirtelen szívmegálláshoz tehát két dolog szükséges: a szívkamra izomsejtjeinek felborult ingerelhetősége (a pihenőidők elcsúszása), és egy olyan soron kívüli inger, amely a lehető legrosszabb időpontban keletkezik. Talán a lottóötösre is nagyobb az esély, mint e két tényező együttállására. Varró András professzor már 2009-ben leírta egy magyar orvosi szakfolyóiratban, hogy „tényezőként kiemelendő a balszerencse, hiszen ha csak egy ezredmásodperccel később vagy előbb keletkezik az extra inger, már nem jön létre a súlyos szívritmuszavar”. Miért szed mégis – úgy tetszik – mind több áldozatot a sportolók köréből ez a jelenség? Ennyire balszerencsések a sportolók?

Az elektromos ingerület terjedéséhez többek között káliumionok sejthártyán való átáramlása szükséges, ehhez megfelelő „csatornák” kellenek (ezek más elemeket nem engednek át). További csatornák nátriumot és kalciumot áramoltatnak a sejthártya külső és belső oldalai között, rendkívül rövid idő alatt. A sejtenként ki- és beáramló kémiai anyagok fehérjékhez kapcsolódnak; további részletekbe kár is lenne bocsátkoznunk, ennyiből is látszik, hogy elképzelhetetlenül összetett rendszer dolgozik mindannyiunkban. Az élsportolók szíve mégis más: a terheléshez alkalmazkodó szerv nagyobb, izmosabb, és az említett csatornák száma is változatosabb, néha kevés is lehet (ami műszerrel nem mutatható ki, és panaszt sem okoz), működésüket pedig befolyásolhatják a verseny felfokozott hangulatában percről percre változó mennyiségben termelődő hormonok. Ha mindehhez valamilyen nehezen feltárható, panaszokat nem vagy alig okozó örökletes betegség is társul, az alaposan megnöveli a kockázatot. Az is balszerencse, ha az efféle bajt az élsportolók egyre szigorúbb orvosi szűrése sem mutatja ki.

A FIFA World magazin beszámolója szerint Olaszországban már 2006 előtt kötelezővé tették a versenysportra jelentkezők szűrését, aminek következtében vissza is esett a hirtelenszívhalál-esetek száma. Százezer sportoló közül egy mégis emiatt hal meg. Az ok, ha sikerül kimutatni, az esetek többségében veleszületett szívbetegség. A FIFA Orvosi Kutató Központja a 2006-os labdarúgó-világbajnokság tapasztalatai alapján új eljárást dolgozott ki, a verseny előtti szűrés fontosságát hangsúlyozva. Csakhogy a balszerencsét egy ártalmatlan, valamilyen banális betegségre bekapott gyógyszer vagy gyógynövénykivonat, sőt akár egy kis egészséges gyümölcslé is előidézheti. Hiszen amint arról a Circulation című orvosi szakfolyóirat 2005-ben beszámolt, már attól is kimutathatóan hosszabb lesz a szívizomsejtek pihenőideje, ha valaki megiszik egy liter grépfrútlevet.